Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - „Az időmérés története” című kiállítás

amelynek rádióhullámokon továbbított jelzéseit itt a teremben is fogják, a számítások szerint 300 000 év alatt hibázik 1 másodpercet. A kor, amelyben élünk, a nagy változások, sok tekintetben a forradalmak kora. Így van ez az időmérésben is. Hosszú utat tett meg az emberiség attól kezdve, hogy az eget, az égitesteket kémlelve, az élet ritmusát fürkészve megalkotta első időmérő szerkezeteit, a nap-, a homok- és a vízórákat. Napjainkban pedig, amikor oly sokszor emlegetjük a gyorsuló időt, itt a jelenlevők között is, hány ember karján jelzi már az időt a kvarckristály rezgését és annak pontosságát kihasználó óra. A kiállítás rendezői — az Országos Műszaki Múzeum és az Iparművészeti Múzeum kollektívája — arra vállalkoztak, hogy a prousti gondolattal élve, az eltűnt idő nyomába szegődve, szellemi kalandozásra hívják a látogatókat. Hála és köszönet a kiállítás létrehozóinak, a látogatók áttekinthetik a sok évezredes fejlődést, és a legmodernebb eszközök révén bepillanthatnak a jelenen keresztül a közeli jövőbe. Megismerkedhetnek az időmérés kultúrtörténetével, jelenlegi fogalmi rendszerével. Hadd jegyezzem meg: oktatásunk, nevelésünk, ismeretterjesztésünk gyengeségei vajon hány gyermeket fosztanak meg attól az élménytől, ami a jelenlevők közül sokaknak bizonyára megadatott, hogy az alma mater falán levő napórán, vagy a saját maga készítette napórán, a homokba leszúrt bot árnyékán tanulmányozhatta a Föld mozgását, a Nap járását, az idő múlását, s szerezte meg ily módon első természettudományos ismereteit. Az érdeklődők a hazai emlékanyag mellett megszemlélhetik a külföldi alkotások legszebb darabjait is. És meggyőződhetnek arról, hogy a magyarságnak e tekintetben sincs semmi szégyenkeznivalója. Aranykezű mesterek szívet dobogtató, szemet gyönyörködtető remekeit csodálhatják meg. Láthatják az időpont megállapító eszközöket, az idő- és időtartam mérőket, a köznapi értelemben vett óráktól a csillagászati és fizikai eszközökig. A látogató megismerkedhet az időmérés ipartörténeti és művészettörténeti vonatkozásaival, az órák kiváló alkotóival. Láthat időmérést megörökítő képzőművészeti alkotásokat. Ha a rendezők nem is hozhatták ide Salvador Dali — kinek híres, kinek hírhedt — szürrealista festményét, „Az emlékezés állandósága" című képet, az elasztikussá vált órákkal, de láthat a néző sok más szép alkotást. A kiállítás demonstrálni kívánja: a kultúra egyetemes. Nem választható szét éles határvonallal a humán és a technikai műveltség. E kettőnek szorosan egymásba kell fonódnia, hogy nagy eszméinknek és a tudományos-technikai fejlődésnek egyaránt megfelelve, valóban — a „legnagyobb magyar"; Széchenyi István által is óhajtott és megjövendölt — kiművelt emberfők sokasága dolgozzék és alkosson hazánk boldogulására, népünk javára. E kiállítás kezdeményező lépés a technika, a tudomány és a művészet integrált, egyidejű bemutatására, s ezt, kérem, fogadják megértéssel, bátorítandó kísérletnek. Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy az időmérés az emberiség egyik legnagyobb felfedezése, a világban helyét kereső és megtaláló ember intellektuális bravúrja. A nappalok, az éjszakák és az évszakok örökös változásának ritmusa időben meghatározza és behatárolja az egész anyagi — benne az élő — világ létét, mozgását. Gondoljunk csak a bioritmus mai divatjára, miként figyeljük saját biológiai óránkat. Érthető, hogy az idő mérésére szolgáló eszközök váltak az alkotó ember fontos szerszámaivá és egyúttal legszemélyesebb használati tárgyaivá. Elgondolkoztató igazság, hogy az ember minden másnál az időt tudta mindenkor a legpontosabban mérni. Az elektronika is először az órák készíté-