Technikatörténeti szemle 15. (1985)

TANULMÁNYOK - Batári Gyula: Az első jelentősebb hazai kísérlet rendszeres ipari (műszaki) sajtóreferelásra, az „Ismertető” hasábjain 1836/37-ben

kezeseket a magyarok nemcsak sérelmezték, végre sem hajtották. Jedlik Pesten szódavízgyártó üzemet rendezett be, az jól jövedelmezett s akkor átadta egy rokonának azzal, hogy gazdagodjék meg rajta. Nem Jedliken és a találmányon, hanem a rokon élhetetlenségén múlt, hogy simán tönkrement. Idővel a széndioxidot acélpalackokban árusítani kezdték, ezzel a Jedlik féle eljárás jelentőségét elvesztette, korszerűtlenné vált. Ugyancsak kezdő győri tanár korában labornaplójába bejegyezte „egy villanymágnesi huzal egy másik hasonlóan elektromágneses vezeték körül folytonos forgómozgást létesíthet". E tétel azért fontos, mert a kor fizikusai általában nem tartották reálisnak az elektromágneses forgások elvét. Az elv helyességének igazolására 1830-ban elkészítette „forgonyát", a világ első elektromotorját és azt filmre kívánkozó jelenet során megindította. Ezt a készüléket Jedlik demonstrációs eszköznek szánta — a forgás lehetőségének bemutatására — szabadalomra nem is gondolt. Különben is, a kis készülék szerkezete nem engedte meg, hogy azzal — például fonógépet — hajtani lehessen, Ettől eltekintve, áramforrás sem állt rendelkezésre, így történt, hogy Jedlik a „forgony"-nak nem tulajdonított nagyobb jelentőséget. Ellenben évtizedeken át foglalkozott a galvánelemek fejlesztésével. Amíg tehát a motorral messze megelőzte korát, a galvánelemekkel korszerűtlenné vált. Igaz, elemeit távírdai célokra használni lehetett — volna — de az osztrák távírdahivatal és vasút nem kívánta a jól bevált Daniel-elemek helyett bevezetni. Megkísérelte a párizsi világkiállításon bemutatni, de oda összetörve érkeztek. A villamosvilágítás is foglalkoztatta, eredeti hidraulikus ivlámpaszabályozót tervezett, de párizsi megbízottja ügyetlennek, élhetetlennek bizonyult, a szabályozó gyártási jogát nem tudta értékesíteni. A drága, nehézkes, nagy helyet elfoglaló galvánbattériák helyett, a század közepén mágneselektromos gépeket gyártottak fényszórók, galvanotechnikai üzemek áramellátására. Drága, rossz hatásfokú gépek voltak ezek. Az öngerjesztést — dinamóelvet — a kor fizikusai közül sokan afféle perpetuum mobile problémának tekintették, de Jedlik 1856-ban labornaplójába már a következőket jegyezte: „Mi történnék, ha a villanyfolyam, mielőtt más célra használtatnék, a delejek köré helyezett tekercsen végigvezettetnék? Ez a delejek erejét ismét erősebbé tenné, ezek pedig ismét erősebb villanyfolyamot adandanának". Jedlik kidolgozta a sajátos szerkezetű „egysarki" dinamót (melyben a két mágnespólus azonos sarokként viselkedik), de készüléke „az egysarki villamindító, feszültséggel bíró" olyan gyenge áramot adott, ami gyakorlati célokra számításba sem jöhetett. Verebély László műegyetemi tanár kimutatta, hogy egy ún. „záróvas" beépítésével a feszültséget növelni lehetne, de ezzel már Jedlik nem foglalkozott. Megjelent Siemens dinamója és Jedlik unipolár induktora egy szertári szekrény mélyébe került. Csak száz év múlva derült ki, hogy nagy amperszámú áramok előállítására kiválóan alkalmas. Az amerikai Westinghouse cég sorozatban gyártja hegesztőautomaták, ciklotronmágnesek, magnetohidrodinamikus szivattyúk áramellátására. Jedlik saját korában a csupán demonstrálásra alkalmas szerkezet így vált a legmodernebb technika hasznos segédeszközévé. A Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Tanszékének szertárában a dinamó háborítatlanul pihent, Eötvös Loránd nem engedte kiselejtezni. (Utódai sajnos számtalan érdekes régi készüléket juttattak hulladékba.) Ez figyelmeztetés lehet(ne) a modern kutatóknak is, akik oly buzgón selejtezik a „hasznavehetetlen" „elavult" készülékeket.