Technikatörténeti szemle 13. (1982)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: Aranykoszorús műlakatos mestereink munkássága

Hajdan a céhes képzés keretén belül a céhszabályok a 3—4 évi inaskodás után legalább 3 évi vándorlást követeltek meg a remekfeladatért jelentkező mesterjelölttől. A kötelező vándorúton a mesterlegények a külföldön ismert formákat, módszereket, technikákat, szokásokat sajátíthatták el, és a rajzi, valamint a tárgyi remek elkészítése után válhattak céhes mesterré. A céhek eltörlésével (1872) a vándorút is elvesztette kötelező jellegét, de a törekvő segédek java a hagyományok alapján külföldön is dolgozott, és mindegyike a rajziskolát is szorgalmasan látogatta. (2) A két világháború között működött néhány műlakatos mester műhelyében folyhatott — ha szerény keretek között is — a műlakatos képzés, és az iparművészet e sajátos ága művészi színvonalának fenntartására-fokozására a kézművesipari irányítás az Országos Kézművesipari Tárlat (3) keretében — ott kiállított tárgyakkal — 1925-től mesterversenyeket szervezett (miként más kézművesiparágban is), és ezeken műlakatosaink arany-, ill. ezüstkoszorús mester kitüntető cím elnyeréséért versengtek. Szükség volt a művészi kovácsolásban jártas mesterek egészséges rivalizálására, mert ennek hiányában a nagymúltú mesterség-művészet megrekedése elkerülhetetlen folyamattá vált volna. Mestereink kiemelkedő alkotással kvalifikálták magukat az aranykoszorús címre. A „mester" szó az alapos szakismeret és a munkában a szükséges és hagyományossá vált pontosság és gondosság jelzője, a „koszorú" pedig a tudás csúcsának, a kiválóságnak szimbóluma. Ezek a jellemzők társulnak a „koszorús mester" címben. Így arany- vagy ezüstkoszorús mesterekké a legkiemelkedőbbek lettek. Aranykoszorús mester címet — a két világháború között, amikor ezeket odaítélték — mindössze négy műlakatos kapott. Hangzottak el ugyan retrográd vélemények az elbírálás módjáról, persze elsősorban azok részéről, akik e címet elnyerni nem tudták. Az aranykoszorús műlakatos mesterek csekély száma bizonyítja, hogy csak a legkiválóbbak, a szakma igazi művészei-mesterei kaphatták e magas elismerést. Mielőtt tevékenységükre, alkotó útjukra térnénk, vizsgáljuk meg a két háború közötti műlakatos szerkezetek formáit és egyes művek technikai megoldásait. A rácsok ornamentikájában főleg a barokk és a későbarokk jutott uralomra, de a szecesszió folklorisztikus elemei (magyaros motívumok) is tovább éltek, egészen az 1940-es évekig. Mestereink vajon miért a barokk minták óriási tárházából merítették ötleteiket, miért csontosították normává a barokk, rokokó formákat? Az első világháborút követően a modern építészet — néhány elszigetelt jelenségtől eltekintve — nem tört utat magának hazánkban, és építészeink ismét a történelmi stílusok felé fordultak. Az építészek körében volt ugyan néhány kísérlet az eklektika félredobására, de a két világháború közötti „neobarokk társadalom" — ahogy Szekfű Gyula találóan nevezte — a historizmust kedvelte és a barokk formában fogant alkotásokat becsülte. A pompát ez fejezte ki legjobban. Elég talán Wálder Gyula neobarokk épületeit említenem, nemcsak a budapestieket, hanem a vidéki városokban levőket is. A műlakatosság az építészethez kötött, annak társművészete, így a neobarokk épület „ehhez illő" rácsot kapott. Aranykoszorús műlakatos mestereink közül Forreider József és Tiringer Ferenc még az eklektika idején tanulták mesterségüket, így kezük a barokk formákra járt, ezt tartották a kovácsművészet kötelező stílusának. (Bár mindketten a szecesszió vasművességének is kiemelkedő mesterei voltak.) A barokk kor műkovácsának hivatása az volt, hogy az épülő palotát vagy kastélyt még pompázatosabbá tegye, ezt tette lényegében