Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)
TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”
ki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a hasonló természeti csapások megismétlődésének még a lehetőségét is ki kell küszöbölni. Az aszály bebizonyította, hogy „az öntözéses gazdálkodás hazánkban természeti szükségszerűség". Erre a megállapításra jutott az ország tudományos és gazdasági életének minden fóruma: természettudósok, mezőgazdák, mérnökök egyaránt: a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1863. évi vándorgyűlése az OMGE (Orsz. Magyar Gazdasági Egylet) és a Magyar Tudományos Akadémia is (ahol Jedlik Ányos a kiváló természettudós értekezett a kérdésről...) A talán legkonkrétabb helyzetelemzést a tisza balparti ármentesítő társulat elnökének Érkövy Adolfnak köszönhetjük. Nagyhatású röpiratában meggyőző adatokkal mozgósít a szabályozási munkálatok folytatása és befejezése: az öntözés megvalósítása érdekében. Bár erőfeszítéseit akkor nem kísérte gyors siker, neve mégis megérdemli, hogy feljegyezzük. 18 Hasonlóképpen érdemel néhány szót a tiszántúli öntözőcsatorna tervezésének munkája is. (E tervek a mai tiszántúli Keleti Főcsatorna előfutárainak tekinthetők.) Készítőjük pedig Herrich Károly volt, aki ugyan nem bizonyult alkalmasnak a Tisza-szabályozás vezetésére, a kellő terepismeret alapján azonban jól látta, hogy a tiszántúli területek vízellátását korábban a Tiszalök térségében kiszakadó Hortobágy és Zádor-fokok biztosították. Ennek alapján helyesen határozta meg a tervezett csatorna kivezetésének pontját is az említett fokok felett: Tiszalök táján. (A csatorna további nyomvonalának meghatározásában már kevésbé volt szerencsés: megoldása az akkor legtökéletesebb öntözési mód helyett (a csörgedeztetés) csak árasztásos öntözésre adott lehetőséget. Az önkényuralom kormánya azonban valójában nem foglalkozott komolyan a csatorna megvalósításával: a terv készítést csak az elégedetlenség lecsillapítására szánta. Pedig Herrich alaposan és körültekintően dolgozott és gazdaságosan tervezett: a szerény eszközökkel elérhető legoptimálisabb célokat tűzte a csatornaépítés elé: az ártéri gazdálkodás (rideg-állattartás) korábbi gyakorlatának megfelelően a rétek-legelők tavaszi tárolóöntözését tekintette feladatának. A végrehajtás halogatására azonban könnyű volt ürügyeket találni (ismételt átdolgozásra utasították) majd egy angol mérnök kedvező ajánlata és egy tőkéscsoport érdeklődése ellenére is — addig fektették, amíg a közvélemény érdeklődésének ellankadása lehetőséget nem adott az egész terv elejtésére. (A későbbi szerzők gyakran kutatták ennek okát és bírálták a tervet magát is. Szempontjaik azonban történetietlenek és a helyzet, valamint a feladatok ismeretét nélkülözve alkalmatlanok voltak mind a terv értékelésére, mind az események megértésére is...) Lényeges szerepe volt ebben az önkényuralom nemzetellenes politikájának is (mely még egy osztrák szerző fulmináns bírálatát is kihívta önmaga ellen...) Ebben látták a terv elejtésének fő okát a kortárs mérnökök is, akik ezért 1867 után a független és felelős magyar kormánytól várták a megvalósítást. Azonban hiába. Bebizonyosodott, hogy a kiegyezéses kormány sem nem felelős, sem nem független: az osztrák vasútépítési érdekeltségek és tőkés csoportok nyomásának engedve a törvényhozás által megszavazott költségvetési kereteket: a nemzeti érdekű vízimunkálatok helyett — gazdaságtalan helyi érdekű vasutak építésére fordította (miközben annak jövedelmezőségét állami kamatbiztosítással garantálta...) (E vasutak jórészét az 1950-es évek racionalizálása során szanálni kellett...) A vízimunkálatok ilyen egyoldalúvá válásának (t.i.: a vízhasználatok elhanyagolásának) okait tehát egy jóval általánosabb fejlődési tendenciában: a
