Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”

löli ki, míg a környező területek — az Alföld nagyobbik, középső részei is az 550 mm-es izohiéta vonalain belül maradnak. (Ehhez tartozik a Dunántúl keleti széle is a Velencei-tóig.) Az alföldi „pusztamező" e központi magja volt — a történelmi adatok tanúsága szerint — mindig is az ország legaszályosabb része: ez volt a leginkább rászorulva a környező területek (a hegy- és peremvidék) víz-, ill. csapadékfölöslegére, melyet az itt összefutó folyók és vízfolyások árvizei hoztak le az Alföldre. Ez volt tehát az a terület is, amely a leginkább (s talán kissé egyoldalúan) alkalmazkodott az Alföld ártéri jellegéhez, adottságaihoz és a legjobban kötődött az itt kialakult (és csak újabban megismert) „ártéri gazdálkodás" ősi formáihoz. Sajátos helyi változatát — a szomszédos Hortobágy „ridegállattartásának" rokonaként, a Nagykunságban "réti pásztorkodásként" ismerték.

15 Az említett „kötődés" az 1863-as aszály idején csak súlyosbította a terület helyzetét. Az egykori tudósítások szerint az 1863. évihez hasonló aszály és ínség emberemlékezet óta nem volt e vidéken; a török és a tatár pusztításai óta a Nagykunságot ilyen csapás nem érte: a terület üldözött lakossága korábban az ellenség elől a „rétbe" (a Körös-Berettyó Sárrétjébe) vette be magát és a mocsárvilágban keresett és talált menedéket és élelmet magának; most azonban éppen utolsó mentsvárát és élelmének forrását (mondhatni: vésztartalékát) a mocsárvilágot veszítette el a folyószabályozások és lecsapolások (=a Tisza-völgy rendezésének) megkezdett munkája miatt... A lejátszódó katasztrófáról — sorstragédiáról — s annak méreteiről a terület ősi vízrajzi viszonyait (az ártéri gazdálkodás természeti alapjait) rekonstruáló térképek segítségével alkothatunk magunknak hű képet: A Nagykunság: Kunmadaras, Kunhegyes, Karcag, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton és Fegyvernek határa (mely a hivatalos adatok szerint is a legtöbbet szenvedett az aszálytól) korábban a Hortobágy, a Zádor, valamint a Mirhó-Kakat, végül a Hék- és a Büdös-ér fokjain és erein, vízfolyásain keresztül a Tisza „rendes" árvizei által rendszeresen — minden tavasszal — megöntözött „rétség" (rét és legelő-gyep) volt.

16 Az idők folyamán — mint ismeretes már az Anjouk és Zsigmond-kora óta — e területek váltak a szarvasmarha- és lóexportunkat biztosító „rideg-állattartás" súlyponti területeivé — és különösen azután, hogy az ország déli részének legelői a törökök kezére kerültek innen és a tiszafüredi réven keresztül hajtották a tiszántúli és erdélyi marhák és lovak tízezreit a felső-dunai városok vásáraira ...) Az ősi gazdálkodást és életformát, amelyet a változó viszonyok már amúgyis lassú pusztulásra ítéltek, az 1863. évi aszály — egyik évről a másikra elsöpörte a tájról. A hivatalos statisztika adatai szerint, amely óvatos becsléssel csak 125 millió forint kárt állapított meg: a terület állatállományának „nem kevesebb mint 75 százaléka elhullott", kiveszett. (Az állatsűrűség korábbi szintjét azóta sem — egészen napjainkig — nem sikerült újra elérni...) A lakosság maga is éhezett és a kormány által szervezett ínség-munkákon tengődött. Nemcsak a legelők égtek ki, de a terület minden folyója és állóvize is kiszáradt (ami természetes is, hiszen a korábbi fokokat és ereket, amelyek táplálták őket a tiszamenti gátak már az 1850-es évek végén elzárták és ezzel megfosztották az egész kunságot a tiszai vízpótlásnak még a lehetőségétől is...) Ez évben a Tisza maga is annyira leapadt, hogy sok helyütt lábolhatóvá vált. Ismeretes, hogy a gátak építése mindenütt a fokok elzárásával kezdődött. Közülük az első a területet legközelebbről érintő Mirhó-fok elzárása volt, melynek gátját vízügyi történetírásunk régóta mint a sikeres és gazdaságos ármente-