Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)
TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”
(Mindennek csak kései és távoli utódja az, amit napjainkban a Hortobágy idegenforgalmi látványosságként fenntartott rezervátumában láthatunk. Hű képet ad viszont a szomszédos Nagykunság (a Körös- Berettyó Sárrétje) „réti pásztorkodásáról" és halászatáról néprajztudományunk egyik klasszikusa néhai Györffy István a „Nagykunsági Krónikában". 3 E régi állapotok gondosabb vizsgálata két tényt tesz világossá: 1. egyrészt ez a „réti pásztorkodás" az ország más területein is általános volt, 2. másrészt, hogy az „ártéri gazdálkodás" korántsem korlátozódott csupán a rideg állattartásra.* Hogy a felvetett két kérdésnek a végére járhassunk: nézzük meg közelebbről mi rejlett az idegen utazó számára meglepő és érthetetlen jelenség mögött: mi volt valójában a látszólagos „közömbösség" magyarázata**. Lássunk egy korabeli írásos „tanúvallomást", mely az érthetetlen jelenségnek ésszerű magyarázatát adja: „Tekintetes Nemes Vármegye... — olvashatjuk a sárköziek 1774. évi kérvényében 4 — „Midőn... az Duna és Sárvizeknek megvizsgálása végett Szegény helységünk határjait is megvizsgálták volna, értettük az ingenieur... szándékát: azon lenni, hogy minden Dunából kiszolgáló fokok és erek eltöltessenek és tellyességgel elzárassanak, ezen felül a Duna mentében olly töltés vettessék, hogy ennek kiáradása meggátoltassék és e szerint a föld a víz járásoktól és kiöntésektől megmenekedjen. Valóban, ha mind ez végbe vitethetnék, talán valami hasznot lehetne remélni; de még akkor is a munkának század részét alig érhetné fel; sőt minékünk nyilvános károkat majd utolsó pusztulásunkat okozván félelemmel várhatjuk. Mi pedig, kik gyermekségünktől fogva itt lakunk és mind nagyobb, mind kisebb árvizeket értünk és a föld csínját is jobban tapasztaltuk és tudjuk mindenkor a vizeket képesint vagy rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszálást és marha legeltetést tapasztalunk, az Hálbul pediglen nemcsak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adónkat és portió fizetésünket szerezhettyük. Mondhatná ugyan valaki, hogy ezek helyett szántó földjeink lesznek, melyekből valami kevés hasznunkat várhatunk, de valóban, aki ezt megláttya tapasztalni fogja, hogy olyan sikeres munkálatok, hogy emberi munka akki ezt haszonra fordíthassa nincsen, sőt inkább a sörtés neveléstül és marha jarástul megfosztatunk; de lehetetlen is velünk elhitetni, akik a földnek mivoltát jobban tudjuk, hogy az rendkívül való árvizek ellen oly töltések, gátak rekeszek, sőt zugok tétetődhessenek, hogy azzal a Dunának kiöntését rólunk elfordítsa; az rendes kiöntések ellenn pedig, melyben in* Régi jeles mérnökeink jól ismerték az ártéri gazdálkodás vízügyi vonatkozásait is. Kvassay pl. a tarozáson alapuló vízgazdálkodás egyik formáját az ún. „tó-rendszereket" a régi hazai ártéri gazdálkodáshoz hasonlóan írja le: ez „... abban áll, hogy a folyó árvizét hosszabb-rövidebb csatornákon, valamely természetes mélyedésbe, katlanba vezetjük le, honnét a víz a folyó alacsony vízállásakor vagy egy másik csatornán csapoljuk le az eredeti folyóba; de kedvező viszonyok mellett egészen más folyó táplálására is fordíthatjuk ..." (Kvassay, 1875. 37. p.) 5 ** A. Demidov megfigyeléseit igazolják Fényes alábbi sorai is: „Szent-Benedek, magyar falu... az úgynevezett Sárközön... Egész földe róna, sőt lapály annyira, hogy a lakosok a helységtől mintegy 200 öl távolságra fekvő Duna kiöntései ellen 1 1/2 öl magas dombocskákon kénytelenek sövényházaikat készíteni, s néha még innen is kiszoríttatnak, mint a közmondás tartja: „Úszód úszik, Benedek bukik" ... (F. E.: Mo. geogr. szótára. Pest, 1851. IV. köt. 93. p.) — A két idézet a m. településtörténet egyik központi problémájára: az ártérperemi települések típusának kérdéseire utal. (ld. 9. sz. 1. köt. 62. p. 20. á.)
