Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

KÖNYVISMERTETÉS - Vastagh Gábor: R. F. Tylecote: A History of Metallurgy - ifj. Gazda István: Simonyi Károly: A fizika kultútörténete

reked a másodlagos forrásoknál, a fizikusokról szóló tanulmányoknál. Igaz a szerzők többsége nem is bír oly széles körű és alapos nyelvtudással, mint e könyv írója, aki pl. a kínaiban is biztosan eligazodik, s ez, különösen az ókori tudományok tárgyalásánál igen sok segítséget nyújtott neki. Így már jobban érthető, hogy a szerzőnek hogyan sikerült oly sok tévhitet eloszlatnia, jónéhány személyt és környezetét demitizálnia, s sikerült minden korban megmutatnia az emberi szellem igazi nagyságát. Félreértés ne essék: a demitizálás nem azonos a deheroizálással, tehát nem kisebbíteni akarta ezzel a múlt nagyjainak nagyságát, hanem kiemelni őket abból a homályból, amelybe az elmúlt korok történészei süllyesztették őket. Ez különösen szembetűnő a középkor tudósainál, a sötétnek mondott középkor világos szemléletű fizikusainál. A fizika eddig a humaniórák szerelmesei számára tabu maradt, egy volt az elérhetetlen egzakt tudományok közül. A fizika kultúrtörténetének ismerete viszont javíthat e szemléleten, vagy ahogyan Simonyi professzor fogalmazza: „a fizikatörténet lehet alkalmas arra, hogy humanizálja magát a fizikát, más szóval: beépítse a fizikát a bölcsésztárgyak közé." A fizikatörténet művelése sem könnyebb, mint az irodalomtörténeté, s eredményei sem lebecsülendőbbek. Gondoljunk csak arra az új Galilei képre, melyet évtizedek kutatómunkája előzött meg, s mely az egyik legismertebb természettudóst immár kéziratainak teljes ismeretében helyezte el a fizika históriájában. Mert — ahogyan róla olvashatjuk — Galilei centrális szerepének hangsúlyozásában közrejátszott az a tény is, hogy általában szeretünk sémákban gondolkodni, vagyis egy-egy eszméhez egy-egy nevet kapcsolunk, teljesen függetlenül attól, hogy az eszme létrehozásában esetleg másoknak is fontos szerepük volt. A középkor eredményeinek újrafelfedezésével viszont Galilei igen sok eredményét, eredetiségét lehet vitatni, és meg lehet kérdőjelezni az igazságért folytatott hősi harcát is, amelynek vége megalkuvás lett. A fizika kultúrtörténete című könyv, mind tartalmát, felépítését, mind kiállítását tekintve fizikai könyvkiadásunk történetében egyedülálló. Egyetlen magyar nyelvű történeti áttekintésben sem szerepelt még ennyi eredeti forrásszemelvény és ennyi interdiszciplináris, sőt humanisztikus gondolat. A fizika, mint tudomány önmagában is érdekes, de fejlődését — mondjuk így: belső fejlődését — csak az emberi gondolkodás története egészébe ágyazva lehet szemléltetni. Nem maga a fizika fejlődött, hanem az emberi értelem, az össztudásanyag, s ennek egyik igen nagy fejezete: a fizika. Jó lenne, ha e gondolattal nemcsak a középfokú tantervek készítői, de az egyetemi reformok megalkotói is megbarátkoznának, hiszen e könyv akkor érné el célját, ha az realisztikus oktatásunk integráns részévé válna; ha a tudománytörténet olyan szerepkörhöz jutna, amelyet jónéhány európai egyetemen már kiharcolt magának. Az a gondolat pedig, hogy a humanisztikus tárgyakat is maga a tudománytörténet fogja realisztikusabbá tenni szép, de utópisztikus gondolat. Ezen az úton viszont nagy lépést tettünk most „A fizika kultúrtörténeté"-nek megjelentetésével. A 487 oldalas mű a klasszikus gondolatoktól napjaink fizikájáig kíséri végig e tudomány fejlődését s valószínűleg nincs a tudománytörténet iránt érdeklődők között olyan, aki nem találna a maga számára új, eddig hazánkban nem publikált gondolatokat. A könyv irodalomjegyzéke erre részben választ is ad, hiszen egyetlen olyan fizikatörténetünk sem jelent még meg, amelyben Brush és Dijksterhuis művei mellett Sambursky és Crombie köteteire is hivatkozik a szerző, nem is szólva Clagett, Cohen, valamint Jammer és Kuznyecov munkáiról. Ezeket a műveket ugyanis csak a fizika történetében otthonosan kalandozó kutatók ismerik,