Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Timár László: Villard de Honnecourt, a XIII. századi francia építész és Magyarország

nyainak teljességgel új villardi elképzelése. Az egyiptomiak korai arányteóriáit a római építész, Marcus Vitruvius Pollio folytatja tovább az i.sz. I. században. A Vitruvius-féle építészeti arányok, szerkesztési és arányossági alapelvek szervesen kiegészítődtek Augustus császár híres katonaorvosának, a II. századi Claudius Galenus-nak emberarányosság kutatásaival. Több, mint egy évezred után az említett vázlatkönyvvel a picardiai Villard de Honnecourt lesz az első továbbfolytató. Az, aki mind az építészetben, mind az emberi test arányosság kereséseiben nemcsak feleleveníti, hanem alkotóan fejleszti tovább a klasszikus római proportió-Jiagyományokat. Villard ugyanis az „új stílus" építészeti és építészettechnikai megoldásához keresi és vázlataiban közli, mind az építészeti arányosság összefüggéseket, mind pedig az emberi test arányainak törvényszerűségeit. Villardnak mindezekre elsősorban a gótikus építészet megoldásainak szerkesztése, illetve az épületekhez kapcsolódó díszítőművészet arányosságainak megmutatása érdekében volt szüksége. Villard de Honnecourt nemcsak az építészeti tervekben, de ezekben az arányosság-kutatásokban is messze túllép már saját százada, a XIII. század építészeti elképzelésein. Kőben és rajzban, szerkezeti megoldásban és az arányok összefüggéseinek játékában az egész középkor európai építészetét is már befolyásolni tudja. A elkövetkezendőkben tehát nézzük meg közelebbről Villard de Honnecourt „Vázlatkönyvének" részletezését. Forrásunk elsősorban a legelső kritikai kiadás, az 1858-ban postumus alkotásként Párizsban megjelentetett Lassus-féle „Album"-ának kiadása volt. Ez a vázlatkönyv egyszerre kézikönyv, építészeti, építészettechnikai összegezés és a szerző saját építészeti eredményeinek, kutatásainak és alkotásainak példatára. Villard kísérletező kutatásainak és egész XIII. századi tevékenységének ez a „Vázlatkönyve" jelzi és jelenti összegező lényegét. Villard de Honnecourt a középkori gótikus építészet két legfontosabb területét emelte ki vázlatkönyvének példatárával és megjegyzéseivel egyaránt. Egyrészről: a kőfaragást; tehát az építészeti alkotás figurális-, szobrászati díszítését, a belső elrendezést és főképpen a díszítőművészet mesterségforrását. Másrészről viszont: hangsúlyossá tette az ácsmesterséget, amelynek egész építészeti gyakorlata megkívánta a műszaki berendezések, az új technikai megoldások, gépezetek és szerkezetek tervezését. Mindez tehát technikai — a kor viszonyaihoz képest egészen új — ismeretanyagokat is igényelt. A „Vázlatkönyv" jegyzeteiben Villard, az építész, a szerinte legfontosabb két alkotói megoldást is elemzi. Foglalkozik jegyzeteiben a lerajzolás („portraiture") mesterségének technikai és szerkezettani („proportionnaire") ismereteivel is. Mindezekhez Villard elengedhetetlennek tartja a geometria alkalmazását. Elképzelései szerint az alkalmazott geometria az építészetben nem más, mint a tervezés során a statikai ismereteknek és a rendszerbe foglalt szabályoknak a gyakorlati — építészeti megvalósítást kereső és biztosító alkalmazása. Ahhoz, hogy a „Vázlatkönyv" lényegét megismerjük, szükséges még néhány megjegyzés. Ez a kézikönyv, ill. a ma már bizonyított XIV—XV. századi hasznosítása, egyértelműen bizonyossá teszi, hogy nem elvonatkoztatott, hanem ezzel alkalmazásra megfelelő kézikönyvvel találkozunk. Mindezt pedig teszi a XIII. század derekán; tehát legalább 150 évvel a padovai udvar teoretikusa, Cennino Cennini híres „Könyv a művészetről"-jének az 1390. év végén történt megjelentetése előtt. Villard tehát elő re jelez, egy már korareneszánsz-igényességű és ihletésű alkotói szintézis felé.