Technikatörténeti szemle 9. (1977)

A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉK AZ EMBERI MŰVELŐDÉSBEN című konferencián Budapesten 1976. április 27–30-án elhangzott előadások I. rész - Dézsi Gy.: A fénymérések fejlődése

delkezett. 1909-ben az amerikai, francia és angol nemzeti laboratóriumok elhatározták, hogy szénszálas izzólámpa formájában egységes fényerősség egységet fogadnak el. Németország sokáig nem csatlakozott ehhez az egyezséghez és megmaradt a láng-etalonnál és Hefner-gyertyában mérte a fényerősséget, amely abszolút értékben 10%-kal eltért a szénszálas izzólámpa etalon abszolút értékétől. Az izzólámpákra alapozott fényerősség egység, amely nagymértékben függött azok stabilitásától, csak átmeneti lehetett. Szükség volt egy elméletileg jobban meghatározott, anyagállandókra alapozott egységre. Így 1933-ban elvileg elfogadták, hogy a matematikailag egzaktul leírható sugárzáseloszlással rendelkező, a platina dermedéspontján üzemelő fekete sugárzó által emittált fényre legyen alapozva a fényerősség egység. A fekete sugárzó lényege: a tórium tégelybe elhelyezett nagytisztaságú platina, valamint az abba belemerülő tórium cső, amely hosszának és átmérőjének a viszonya legalább 8—10 kell, hogy legyen a megfelelő emisszivitási tényező eléréséhez. A platinát nagyfrekvenciásán fűtve megolvasztják, majd a lehűlési görbe megfelelő szakaszán, a dermedési platón kisugárzott fényt használják fel a leszármaztatáshoz. A fényerősség SI egysége: a fekete sugárzó 1/600 000 négyzetméternyi felületének fényerőssége a felületre merőleges irányban, a platina dermedési hőmérsékletén, 101 325 Pa nyomáson. A fekete sugárzót az 1933-tól tartó állandó fejlődés és tökéletesítés után, mint elsődleges etalont az 1948-as CGPM, az általános Súly- és Mértékügyi Konferencia fogadta el, most már gyakorlatilag is. A fotometria őskorában, de még az 1900-as évek egy részében is a fénymérések „érzékelője" az emberi szem volt, amely el tudta dönteni két megvilágításerősség egyenlőségét, de ezen szintekre „emlékezni" nem volt képes. Az egyes emberek szemének spektrálisérzékenysége eltér egymástól. Ezért igen nagyszámú egyeden végzett mérés alapján meghatározták az átlagos emberi .szemérzékenységet, V(A)-t, amelyet 1924-ben nemzetközi megegyezésben rögzítettek, s amelyet 1933-ban a CIPM adaptált is. A V(P.)-görbe rögzítése a fényelemek és vákuum fotócellák tökéletesedésével vált döntő tényezővé. Ugyanis, ha a fényérzékelőnket olyan szűrővel tudjuk ellátni, hogy annak relatív spektrális érzékenysége minden pontban arányos legyen a V(A)-görbével, akkor a fénymérések területén is objektív méréseket tudunk végezni. Ezen a területen a hazai fotometriai méréstechnika nemzetközileg is jelentős helyet foglalt el. Ezt tükrözi többek között Selényi Gábor és Vészi Gábor fényelemekkel kapcsolatos munkája, Urbanek és Selényi eredményei, amelyeket a fényelemek V(A), a láthatósági görbéhez történő illesztése terén értek el. A modern fényforrások megjelenése egyre szigorúbb igényeket támaszt a detektorok V(A) — illesztésével szemben. Jelenleg a fotometriai mérések területén a legjobb érzékelőknek a parciálszűrőzött Si-fényelemek tekinthetők. Ahhoz, hogy jól kidomborodjon a V(A)-görbe szerepe, valamint betekintést nyerhessünk a fotometriai alapetalont érintő, készülőben levő változásokra, általánosságban meg kell nézni az optikai sugárzás mennyiségek és a fotometriai mennyiségek közötti kapcsolatot 780