Technikatörténeti szemle 5. (1970)

KÖNYVISMERTETÉSEK - Makkai László: Heckenast–Nováki–Vastagh–Zoltay: A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban (A honfoglalástól a XIII. sz. közepéig)

felhívjuk az 1966-han kandidátusi értekezésként megvédett eredeti kéziratos műre a MTA Könyvtárában. Kifogásunk csupán egyes levéltári hivatkozások csonkasága ellen van, pl. a 29. old. 80. és 83. jegyzetében kimaradt a fond megjelölése, a 40. old. 176. jegyzetében szintén, ugyanitt a 178. jegyzetben csak az állag szerepel, a leváltár és fond megjelölése hiányzik, stb. így ha az ember a hivatkozott iratot saját kutatásából nem ismeri, nem tudja megtalálni. Heckenast Gusztáv HECKENAST - NOVÁKI — VASTAGH — ZOLTAY A magyarországi vaskoháaszat története a korai középkorban (A honfoglalástól a XIII. század közepéig). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 253 1. A kötet négy önálló, de ugyanarra a témára vonatkozó, azt különböző módszerekkel vizsgáló és megvilágító tanulmányt tartalmaz. Nováki Gyula a magyarországi vaskohászat régészeti emlékeit ismerteti, Vastagh Gábor a régészeti feltárással nyert kohászati maradványok műszaki elemzését adja, Heckenast Gusztáv a régészeti eredményeket az írott forrásokkal és a helynevek tanulságaival egybevetve a X —XIII. századi magyarországi vaskohászat üzemi és társadalmi szervezetét mutatja be, míg Zoltay Endre az imolai típusú rekonstruált kohóban végzett próbaolvasztások technológiai tanulságait összegezi. A témának ez a sokoldalú, komplex megközelítése, különösen ilyen távoli korszak vonatkozásában, a nemzetközi kohászattörténetben is egyedülálló, tehát már módszere miatt is figyelemre méltó. A tudományos eredmény pedig igen jelentős: a korábbi, szinte véletlenszerű, sajnálatos módon többnyire felületes régészeti kutatások helyett itt az utóbbi másfél évtized tervszerű, szakmailag is minden igényt kielégítő ásatásainak leírását olvashatjuk, a szórványos metallográfiai vizsgálatok után végre az egész hozzáférhető anyag alapos tanulmányozása történt meg, a történeti és nyelvészeti forrásanyag gondos kritikai megszűrése, egységes módszerrel való kezelése és a régészeti adatokkal való egybevetése pedig az eddigi, jórészt dilettáns kohászattörténészkedést valóban tudományos színvonalra emeh. Végül a próbaolvasztás gyakorlatilag is ellenőrzi a technológiai hipotéziseket. A régészeti emlékek rendszeresen feltárt, legértékesebb része túlnyomóan az 1955-ben létesült miskolc — diósgyőri Központi Kohászati Múzeum, majd az 1956ban megalakult Kohászati Történeti Bizottság által szervezett és a szerző, Nováki Gyula által vezetett sopron — magashídi, felsőkelecsényi, imolai, trizsi, jósvafői, kőszegfalvi és vasvári ásatásokból került elő. A korábbi szórványleletek és az újabb terepbejárások alapján kiválasztott ásatási helyek a kora középkori Magyarország két klasszikus „vasvidókónek", a nyugat-magyarországinak és az észak-borsodinak területén feküsznek. A feltárt vasolvasztóműhelyek (kerámia-mellékleteikből következtethetőleg) X —XII. századiak. Közös sajátságuk, hogy valamennyien akkori lakott helyektől távol, kis patakok partján létesültek, mesterségesen kialakított téglalap alakú vagy ovális gödör oldalában kiképzett kemencével. A kemence a nyugat-magyarországi műhelygödrök hosszanti falánál, abból előreugorva, míg Észak-Borsodban a rövidebb oldalba belemélyedve helyezkedik el. Az utóbbi típus kör- vagy tojásdad alakú és felfelé keskeny hengeres torokban szűkül össze, elöl nagy mellnyílással, míg az utóbbi téglalap alakú, felfelé kevésbé szűkül össze s elöl hiányzik a mellnyílása. Nyugaton feltűnően kevés fúvókatöredók került elő s oldalt helyezkedtek el a kemencefalban, míg keleten igen sok és elölről illeszked-