Technikatörténeti szemle 5. (1970)

KÖNYVISMERTETÉSEK - Szabadváry Ferenc: Ladányi Andor: A magyarországi felsőoktatás a dualizmus kora második felében

tek a kemencébe. Nyilván a kétféle technológia következtében a kemence elé kifolyt salakot csak a nyugati területen találtak. Ami a nemzetközi összefüggéseket illeti, a nyugati kemencetípus ausztriai leletekkel mutat rokonságot, a keleti viszont eddig analógia nélkül áll, sem a cseh-, sem a lengyel-, sem az oroszországi egykorú kemencékhez nem hasonlít. A műszaki vizsgálatok is megerősítették a két terület technológiai hagyományainak eltéréseit. Noha a salakok mindenütt magas vastartalmúak s a vaskihozatal az ércből általában mindenütt alacsony volt (a próbaolvasztás mintegy 5%-ot mutatott ki!), mind az eljárás, mind a felhasznált érc különbözött. Keleten az olvasztás minden jel szerint „nyitott mellel", míg nyugaton a mellnyílás időleges agyagfallal való elzárásával történt, a keleten felhasznált érc sok baritot és kovavasat, a nyugati viszonylag több alumíniumoxidot és meszet tartalmazott. Megállapítható volt az is, hogy keleten nem használtak mésztartalmú adalékot (ami csak nagyobb teljesítőképességű kemencéknél lett volna lehetséges) s nagyrészt ennek tulajdonítható a kedvezőtlen vaskihozatal. A nyugati salakok tanulmányozása sem mutat ki kedvezőbb vaskihozatalt, de szerkezetük egyenletesebb, s bár alacsonyabb alkalmazott hőfokra vaUanak, mint a keletiek, egészében a dunántúli kohászok technológiája fejlettebbnek, egységesebbnek látszik. A történeti adatoknak és a helyneveknek a régészeti eredményekkel való egybevetése a koraközépkori magyarországi vaskohászat szervezetének merőben új, eddig nem is sejtett képét vetíti elénk. A honfoglaló magyaroknál, mint a nomád népeknél általában, a kohászat és a kovácsmesterség egy-egy törzshöz kötődött. Ilyen (legalábbis részben) kovácstörzsnek bizonyult a főfejedelem, a kende törzse. A törzsszervezet bomlása során, még a X. század folyamán a magyar „vasverőket" a dunántúli szláv vaskohászatra telepítették rá s így keletkezett a Vasvárról központilag szervezett nyugati vasvidék. A vas kohászatát és feldolgozását a fejedelmi, később a királyi hatalom ellenőrizte és irányította, a kohászok és kovácsok külön telepeken, katonai felügyelet alatt éltek. Hasonló szervezettel, de magyar kohászés kovácselem tömeges rátelepítésének kimutathatósága nélkül jött létre az északborsodi „vasvidék", melynek központja valószínűleg az Ózd melletti (ma már puszta) Vasvár volt. Mind a nyugati, mind a keleti „vasvidék" termelése a XIII. századdal megszűnt, ami egyrészt a stájerországi vasbehozatallal, másrészt a gömöri, tornai, szepességi és erdélyi, vízierőt használó korszerű vaskohászatra való áttéréssel függhet össze. Bár a tanulmányok számos kérdést nyitva hagynak, a további kutatás irányait Ígéretesen kijelölik, s elért eredményeikkel is annyi újat hoznak, hogy a kötet technikatörténeti irodalmunk egyik legjelentősebb teljesítményeként üdvözölhető. Mokkái László LADÁNYI ANDOR A magyarországi felsőoktatás a dualizmus kora második felében. Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont kiadása, Budapest, 1969. 341 old. (sokszorosítva) A könyv olvasásakor az olvasóban először az a kérdés merül fel, nem kissé erőltetetten negatív hozzáállással tárgyalja-e a szerző a kérdéses korszak felsőoktatását? Hiszen azért történt egy és más pozitívum is akkoriban, új felsőoktatási intézmények alapítása, új épületek felépítése, mindaz amit a szerző a felsőoktatás nagyarányú mennyiségi fejlődése megjelöléssel elég futólag elintéz. Azután azonban rájön az olvasó, hogy nem a dualizmus kori felsőoktatás történetét akarta a szerző megírni, mert annak adatszerű feldolgozását már elvégezték régebben, ré-