Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia

mészét" módjára csatlakozik. így van ez szerinte a Földön, de az égi világban már az impetus az elsődleges, az úr: az Isten az égitesteknek tetszése szerint impetust adott a körmozgásra, s mivel ezzel ellenkező „természetük" nincsen és levegő sem fékezi mozgásukat, maguktól keringenek örökké, újabb isteni beavatkozás nélkül. Buridan önmagára vett skolasztikus korlátai még inkább szorították utódait. Nicolas d'Oresme kétszáz évvel Copernicus előtt kimondotta a Földnek tengelye körüli forgását, ezt azonban egy mozgató „léleknek" tulajdonította s ugyanilyen „lelkeket" adatott Istennel az égitesteknek, visszacsempészve így az égi szférákat tologató angyalokat az égbe, akiket Buridan merészen száműzött. Ebben az Aristoteleshez visszahajló mozgáselméletben az impetus eredeti megfogalmazásának nem volt helye; Oresme átveszi nevét, de magától elhaló másodlagos mozgató erőnek tekinti. Mégis ő volt az — s ez mutatja, hogy az egyszer megindult eszmei fejlődés nem állt meg — aki a világot először hasonlította Isten által megszerkesztett órához.

9 Az óra és a világegyetem egybevetése Oresme^nél még csak hasonlat, nem paradigma; de olyan hasonlat, mely megindul a paradigmává alakulás útján. Megindul azzal, hogy az óra működésének naiv szemlélete a skolasztikus aristolelizmustól idegen elképzelést sugall az erő természetéről. Míg az ókori ember számára a technikailag nem objektivált erő magában hordozta a célkitűző akaratot i(a potenciális dynamist az aktuális energeia hozza mozgásba), addig a középkori órásmester maga adott célt az erőnek, a gravitációnak, mely a súly formájában tehetetlenül hevert előtte, míg bele nem szerkesztette az óra gépezetébe. Ahogyan az ókori szemléletben nincs mozgás az ellenállást legyőző céltudatos erő nélkül, úgy a középkoriban nem működhetik mozgató erő az ellenállást előle elmozdító céltudatos rendező akarat nélkül. Az anyag tehetetlen, az erő vak; az anyagnak mozgást az erő rávezetésével, az erőnek pedig irányt egy mindkettőjükön kívülálló valami ad. Az új tudomány tárgya a mozgató erő, a dinamika, az új természetfilozófiáé pedig a mozgató erőt irányító törvény lett, mihelyt az erőgép által inspirált naiv mechanikus szemlélet leküzdötte a tudós aminista-vitalista felfogást. A modern mechanika, s vele együtt a mechanisztikus természetfilozófia alaptétele, a tehetetlenség elve a naiv mechanizmusból csak a közvetlen szemlélettel merőben ellenkező absztrakció által bontható ki: az érzékileg észlelhető gravitációt és légellenállást kell a Földön sohasem (vagy csak töredékesen) mutatkozó tehetetlenségtől elvonatkoztatni. Hogy ezt az absztrakciót matematikai törvénybe lehessen foglalni és kísérletekkel lehessen igazolni, ahhoz mindenekelőtt az elgondolást magát kellett hipotézisként megfogalmazni, ami az aristotelesi mozgáselmélet teljes elvetésével járt volna együtt, hiszen eszerint a gravitáció a nehéz testek „természetes" mozgása s éppen ezért nem szorul magyarázatra, a különféle ellenállások pedig a lokális mozgás előfeltételei, mert ellenállás nélkül csak végtelen mozgás képzelhető el, ami Aristoteles szerint abszurdum. Láttuk, hogy Buridan és még inkább Oresme nem tudtak a testek „természetes" önmozgásának gondolatától elszakadni. Kortársuk, Ockham viszont azzal, hogy elutasított minden teleologiát, nemcsak az aristotelesi értelemben vett „természetes" mozgást tagadta, hanem az impetus-elméletben csírázó tehetetlenség eszmét is elfojtotta anélkül, hogy következetesen mechanista mozgáselméletet állított volna helyébe. 9 Crombie, A. C, Medieval and Early Modern Science. (London, 1959).