Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia

s ezért a nyugalmat „természetes" állapotnak tekinti, a mozgást viszont „természetellenesnek", amit az ellenállást legyőző erő hoz létre. Mindez a földi világra érvényes, mert ebben a dolgok nyugalomra törekszenek, minden mozgás megszűnik, ha a mozgató ok nem működik. Ezzel szemben az égitestek szemmelláthatólag szüntelenül keringenek a Föld körül, „természetes" állapotuk tehát a körmozgás, a legszabályosabb, legtökéletesebb, örök mozgásforma. A Földön is van „természetes" mozgás, a nehéz tárgyak esése és a könnyűek felemelkedése, de ez véget ér, mihelyt „természetes" helyüket elérik. A négy őselem, a föld, a víz, a levegő és a tűz alulról felfelé hierarchikus sorrendben találják meg a „természetes" helyet, ahová minőségi összetételükből (t. i. hogy melegek-e vagy hidegek, szárazak-e vagy nedvesek) következő „vágyakozással" törekszenek. Ez az erősen animisztikus ihletésű „törekvés" teleologikus mozgás: ahogyan a magban már benne van a növény, csak ki kell fejlődnie, úgy az anyagban kezdettől fogva benne van egy (bizonyos mozgási hajlam (dynamis), melynek csak meg kell valósulnia (energia). Az animisztikus képzet tehát már kezd az anyag és a mozgás dialektikus koncepciójává alakulni, de megreked a mozgató erő vitalista elképzelésében, hiszen a kor más technikai energiát, mint élő izomerőt nem ismer. Az élő mozgást viszont titokzatos, az égi világ anyagával, az étherrel rokon „animus" vagy „spiritus" idézi elő, mely a csőszerűnek feltételezett idegekben áramlik. Mi sem jellemzőbb, mint a paradigma, melyet Aristoteles a mozgás ábrázolására választott: a ló által húzott szekér. Az élő erő legyőzi az anyag „természetes" ellenállását, nyugalmi helyzetéhez való ragaszkodását, mégpedig két tipikusan „természetellenes" mozgásra való kényszerítéssel: nyugalom vagy lefelé való esés helyett egyenes irányban kell haladnia s közben a kerekek a Földön idegen körmozgást végeznek. Az ember diadala ez a természet felett, tulajdonképpen csodát tesz. A legfőbb csoda az égi körmozgás lelopása a Földre. A legrégebbi görög fizikai értekezés, a „Mechanike problemata" csodának állítja a forgást, melyet egy mozdulatlan és egy mozgó idéz elő, s belőle vezeti le a kétkarú emelő technikai elvét, „a csodát a csodából". Aristoteles a kör csodáját természetfilozófiai konstrukciója zárókővévé teszi: mivel minden mozgás elhal, ha nincs mozgató, kell lennie egy elsődleges mozgatónak, mely végső ok, s egyben célkitűző ok lévén, kívül kell maradnia a természeten. Ez a „mozdulatlan mozgató", az isten. Ha viszont a „mozdulatlan mozgató" kívül van a világon, a világ szükségképpen véges: hatalmas gömb, pontosabban egymásba illeszkedő gömbszférákból áll, közepén a mozdulatlan Földdel. Aristoteles természetfilozófiájának materialista-dialektikus elemei így idealista-metafizikus keretbe vannak zárva, s ezzel minden panteisztikus kísértés elhárul: a világ végtelensége Istennek a természettel való azonosítását jelentené. Illik ez a tanítás Nagy Sándor tanítójához, csak úgy mint az összes (animisztikus) akaratok alárendelése egyetlen (természetfölötti) akaratnak. Az ókori vitaiizmusnak az az alapgondolata, hogy az élet szüli a mozgást, másfél évezred alatt fordult át mechanista ellentétébe: a mozgásból születik az élet. Az erőgépnek már első formája, a vízikerék azt sugallta, hogy élettelen erő mozgathat élettelen anyagot, de a vitalista szemlélet tiltakozott: a vízimalom első írásos említésében, Antipater (i. u. I. sz.) versében nimfák hajtják a kereket, azaz élő erő mozdítja ki a mozdulatlanságban maradni „akaró" anyagot. A víz és a szél, ha engedelmesebbek is az embernél és az állatnál, valóban szeszélyes elemek: nem válik bennük nyilvánvalóvá az anyag tehetetlensége, sem az erő akarattalan, egyenletes működése. A korai feudális európai társadalom,