Technikatörténeti szemle 4. (1967)
TANULMÁNYOK - Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia
A fenti értelemben az őskori embernek egyáltalán nem lehetett sem filozófiája, sem tudománya, illetőleg a filozófia helyét a mágia foglalta el. Az ősember egyetlen technikai felismerése az a hatás, amelyet az egyszerű kéziszerszám mozgása idéz elő. E mozgásnak sem technikai elvét, az egykarú emelőt, sem forrását, saját sensorikus-motorikus idegtevékenységét (nem is beszélve az energiát ellenőrző vegetatív, és a vezérlő-szabályozó mozgásokat ellenőrző tudatos idegtevékenységről) nem ismerheti, mert azok önmagában vannak elrejtve előle. A szerszám hatásának megmagyarázására egyedül saját célkitűző akaratát vetítheti ki, bele a szerszámba, s arról az egész természetre. Eszerint a természetben mindent valami teleologikus akarat, céltudatos „lélek" mozgat. Ha az ember valamilyen hatást akar előidézni, a dolgok „lelkére" kell hatnia, legegyszerűbben úgy, hogy szimbolikusan, mintegy megvalósítva felmutatja neki saját célját s ezzel e cél megvalósítására kényszeríti. Ez a hiedelem az animizmus, gyakorlata pedig a mágia, amelynek legtipikusabb fajtái az időjárási és termékenységi varázslatok. Mivel a munkafolyamat egyetlen kiváltott eleme a kezet pótló egyszerű szerszám, s ennek mozgása okául nem lehet egy további (még ki nem váltott) munkamozgást posztulálni, ezért az animistamágikus szemléletben nincs is a feltétlen reflex módjára működő mechanikus kauzalitás, hanem csak a jelenségek egymást feltételező egyidejűsége, mint a feltételes reflexnél a feltétlen reflexet kiváltó és a semleges inger serkentési gócai közti kapcsolat. Az előbbi az objektív, az utóbbi az imaginárius ok, s az animista-mágikus szemléletben az utóbbi számít főoknak. Egy szerszám hatékonyságát egyedül a benne rejlő animus célratörő akarata biztosítja, a munkamozgás csak céljának megvalósítására serkenti az animust. Technika és varázslat így szétválaszthatatlanul olvad össze az animista szemléletben. Az animista-mágikus gondolkozás az egyszerű kézi szerszám technikájával élő ősközösségi társadalmak általános ember- és természetszemlélete, a gyermeki pszichológiában ma is uralkodik, s maradványai felnőtteknél is babonák formájában minden társadalmi formációban továbbélnek. A filozófia- és tudománytörténet fejlődésének egyik fő tendenciája az animizmus felszámolására irányul. Az animizmus, mint láttuk, még nem filozófia, sőt még csak nem is vallás, s ezért tévedés lenne a materializmus és az idealizmus, a dialektika és a metafizika ellentéteit akárcsak csíraformában is keresni benne. A későbbi fejlődés felől nézve, lehetne az anyag önmozgásának ezt a kezdetleges elképzelését valamiféle ösztönös materializmusnak és dialektikának tekinteni, ez a tartalma azonban csak az idealista-metafizikus nézeteknek az osztálytársadalmakban bekövetkezett megjelenésével .aktivizálódott és tudatosodott. Valóban dialektikus és materialista gondolkozásról csak az idealista-metafizikus ellentétpár megjelenésétől kezdve lehet beszélni. Az emberi gondolkozás idealista-metafizikus kerülőútjának kiindulópontja az anyag és a szellem megkülönböztetése s az utóbbinak a természeti jelenségek elsődleges és egyben természetfeletti okává való posztulálása, előzetes követelményként való felállítása. Ilyen megkülönböztetésekre az animisztikus gondolkozás — mint láttuk — sem alapot, sem indítékot nem adott. A technikatörténet ókorában az emberi testből kiváltódó transzmisszió, a kétkarú emelő, majd a kerék leleplezi azt, hogy a szerszám mozgását egy mechanikus tényező változtatta meg, alakította át haladó mozgásból forgó mozgássá. A közlőmű mozgása és a szerszám mozgása között mechanikus kauzalitás (oksági viszony) mutatkozik, s ebben mintegy kiábrázolódik a sensorikus-motorikus idegtevékenység is. Titok marad azonban az a valami, ami a közlőművet mozgatja.
