Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Rácz István–Soós Imre–Szőkefalvi-Nagy Zoltán: Timsógyártás Magyarországon a XVIII. Században

redukáló hatást fejt ki, a szulfát egy részét szulfittá redukálja, s ezekből a hevítés során viszonylag könnyen elillan a kéndioxid.

14 Párádon ez a veszteség, ahogy a pörkölési módszer ismerete alapján következtethetünk, nem volt különlegesen magas, összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint a Bereg megyében később is alkalmazott primitív, gödörben történő égetés alkalmával, ahol a timsókövet faágakkal, forgáccsal keverve halom formában összerakták, s meggyújtották. Bár a veszteséget úgy csökkentették, hogy szabályozták a tűz levegőellátását, két-három hétig is eltartott, míg egy ilyen halom kiégett.

15 A pörkölés irányítója a rostmester volt, aki a pörkölő, a „rost" tűzét kezelte, gondozta. Sokan segítettek a rostmesternek (Párádon tizennégyen is segédkeztek), ők rakták be és ki a timsókövet a kemencébe, ők vágták fel a fát és szállították a kemencéhez a rostmester keze alá, s ugyancsak ők válogatták szét a kemencéből kikerült, kiégetett követ. A pörkölésből kikerült timsökövet nem könnyű felismerni. A pörkölés alkalmával keletkezett szulfátok még kristályvízmentesek, s ezek a kristályvizüktől megfosztott sók kezdetben nem igen árulják el magukat. A kőzet elveszti kristályos szerkezetét, egyenletesen földes külsejűvé válik, ízetlen s eleinte még vízzel főzve sem oldódik ki belőlük semmi. Így érthetjük meg, miért történhetett, hogy a Bereg megyei timsós kőzetből épített vasolvasztó csak hosszabb használat után roskadt össze s bizonyult be, hogy a kőzetben mélyreható változások történtek. Fajsúly alapján is meg lehet különböztetni a pörkölés során keletkezett termékeket. A kevéssé égetett timsókő nehéz, a túlégetett azonban könnyűvé vált. A túlégett darabokat ezért, minthogy kénsavtartalmuk jelentősen lecsökkent, eldobták, a nem eléggé kiégetteket viszont újból kemencébe rakták. A rostmester már tudta, hogy a tűztér melyik részén hevülnek viszonylag kevéssé a kőzetdarabok, ide kerültek a már egyszer kiégetett darabok, hogy a másodszori égetés során nehogy túlégjenek. Az ilyen kétszer megpörkölt kőzetet nevezték Krünitz szerint Zwieback^nak.

16 A pörkölt timsókövet csak 1—2 hónapi érlelés után lehetett felhasználni. Ezalatt ugyanis a szulfátok kristályvizet vesznek fel, megnövekszik a térfogatuk, s ezáltal szétfeszítik a kőzetet. A kezdetben kemény kő egészen porhanyóssá válik, s végül olyan lesz, hogy már ujjal is szétmorzsolható. A bánya udvarán szétterített pörkölt kőzetet érlelés közben rendszeresen, nyáron 8—10 alkalommal is, alaposan megöntözték. Az öntözővíz és az időnkénti eső azonban nemcsak a kristályvizet szolgáltatta, hanem egyben ki is oldotta a keletkezett timsó egy részét, ezért később a bányákban eresz alatt, deszkaállványokon érlelték a kőzetet. Adataink szerint Párádon csak tervek voltak arra, hogy ilyen állványzatot („deszkahidat") készítenek, a kiégetett timsókő számára. A hányatott sorsú timsóüzem minden valószínűség szerint sohasem volt abban a helyzetben, hogy ilyen sok fát és ácsmunkát igénylő berendezést felépíthettek volna. 14 Szabó i. m. 118. 15 Gergelyffi András, Technológia, vagyis a mesterségek és némely alkotmányok rövid leírása. (Pozsony, 1809.) 142. 16 Krünitz, Johann Georg, Oekonomische Encyclopadie. II. Aufl. I. Th. (Berlin, 1782.) 473. 9 Technikatörténeti Szemle 120