Technikatörténeti szemle 1-2. (1963)

Hajnal István: A gépkorszak kialakulása

szokásnak nemcsak a jogot, hanem az egész emberi mentalitást átható uralmáról. F. Kern:. Über die mittelalterliche Anschauung vom Recht. Hist. Zeitschr. 1916. Nem a szokás hatásairól van itt szó a jogra, hanem a szokásról, mint a jog- és társadalomrend elismert alapjáról. A pápa gyakran idézett szavai 1092-ben a szokásjoggal érvelő flandriai grófra: Krisztus azt mondta, hogy "az én nevem az igazság", s nem azt, hogy "nevem a szokás". E rendszer legjellemzőbb ténye a szűkebb, helyi, tapasztalható szokásnak elsőbbsége az általánosabb, elvontabb jogszokással szemben; s egyúttal az eleven érdekkel szemben is. Egy kiragadott példa: a francia király és a flandriai gróf között 1202-ben kötött béke a vámtételek megállapítását a szokásos vámhelyeken végzendő helyi vizsgálatra, tanúkihallgatásokra bízza. (Eber stadt, Gewerfcerecht, 69 p.) S ez mégsem jelent vámpolitikai érzéketlenséget vagy érdektelenséget, hanem csak bizalmat a minden méltánylandó körülményt formába öntő szokásokban. Kern szerint a szokásjog mindig ifjú, azzal a theóriával, hogy a régihez ragaszkodik, folytonosan növekszik s megújul. Smets és Kern e gyaránt rámutat, érdekes módon, az írott jog megkötő hatására is, éppen a szokásjoggal szemben; ez azonban bizonyára külön vizsgálandó sajátos probléma. Azonban a szokás szerepét a modern életben is lényegesnek tartja a jogelmélet; nincs élő jog szokásjog nélkül; elhal az a jogszabály, amelyhez nem tapadnak szokásjogok. A szokásjogból következett, hogy a középkori államnak nem volt sajátos törvényalkotó joga, de viszont az egyénnek sem volt minden másik egyéntől ridegen elkülönült joga. Éppen úgy lehet mondani, hogy a középkorban nem volt közjog, mint ahogy nem volt igazi magánjog sem. Moór Gy. : A jogrendszer tagozódásának problémája, 1937.) A szokásszerű társadalmasodás tehát nem egy absztrakt kollektivum s nem is az absztrakt individuum érdekeiből indul ki, hanem kit-kit arra késztet, hogy a ráhagyományozott formákat alaposan megismerje, a maga életébe beledolgozza s e kipróbált s megújult felszerelkedéssel keresse érvényesülését az emberek között. - Mindebből természetesen az is következik, hogy a történeti vizsgálatoknak nem szabad mindenképpen fejlődésképességet sejteni mindenütt, ahol csak szokások szerepét látja. A középkori szokásszerű társadalom sajátos történeti képződmény volt, hihetőleg az antik magaskultura lassan szétfoszló szerkezete alatt kialakuló kezdetleges módszerekkel; kultúrkezdet, amilyent nem kíván vissza az emberiség. E társadalomra és minden más társadalomra és korszakra nézve is külön kell vizsgálni a szokás szerepét és jelentőségét, amit az elmondottak szerint mindig csak a társadalomszervezet egészével való összefüggésben lehet megítélni. A hűbériségre vonatkozóan: Mitteis: Lehnrecht und Staatsgewalt; M. Bloch id. m. , valamint az idézett jogtörténeti munkák. A szokásnak szerepét különösen M. Bloch emeli ki, s mégis anélkül, hogy kétségkívül hatalmas intézményképző természetével behatóan foglalkozna. A hűbéri szétdarabolódást ő is katasztrofális események következményének tartja, ami bizonyos értelemben helyes lehet, de nem magyarázza meg a nyugati hűbériség sajátos, termékeny szervezetét. A sokszorosan ismétlődő és általánossá váló tipikus folyamat; a funkciók leválása, a személyesen, közvetlenül, tartósan, hozzáértőén, és alapos képzettséggel működő funkcionáriusok kezén, s önálló gazdag tartalmi, intézményes hivatásokká alakulásuk - véleményem szerint nem magyarázhatók meg a társadalmat átható szokásszerűség nélkül. Legyen szabad ismételten hivatkoznunk arra, hogy a szokások uralmának korszaka történetileg megállapított tény, az egykorúak által is általánosan vallott tény, nem pedig spekuláció. Átfogóbb tény mint magának a hűbériségnek politikai és jogi rendszere. Konkrétabban kimutatható tény, mint pl. az állam és az egyén ellentét-párjának ösztönző szerepe a fej-