Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)

Alumíniumöntés a hőskorban

Felülről való (zuhanó) öntés. Rossz! Alulról való (dagadó) öntés. Jó! 52. ábra. A dugattyúöntés fejlődése 12 lóerős, négyhengeres motorja volt alumínium forgattyúházzal, melyet először homokba öntöttek, és csak később kokillába. 1927-tól nagy lépést jelentett az erősebb hathengeres motor a maga kétrészes alumínium forgattyúházával. Ezeknek az öntvényeknek a szilárdsága a kokillába öntés révén lényegesen jobb volt, mint a lassan hűtő homokformába öntötteké. Ha az alumíniumöntvény belső ürege bonyolult, és a fémmag nem távolítható el belőle, akkor két lehetőség van: az egyik, hogy a magot homokból készítik. Ezt nevezzük félkokillaöntésnek. Ilyenkor belülről lassúbb a hűtés, az öntvény kevésbé tömör, kisebb a szilárdsága. A másik lehetőség, hogy a fém- (általában acél-) magot több részre osztják. Tipikus példa erre a járműipari dugattyúk öntése. Ezt mutatjuk be egy elvi vázlaton, ahol az acélmag 3-osztású (51. ábra), de létezik olyan dugattyúkonstrukció is, amelynek öntéséhez 5- vagy 7-osztású mag szükséges. Mindez a homokmagtól kiindulva több évtizedes fejlődés eredménye volt. Ugyanígy lassan fejlődött a dugattyúöntés módja is. Az 52. ábra szerint - amely elvi vázlat - régebben a dugattyú feneke volt felül. Az a ábrarészen a dugattyúfenékre helyezett beömlő egyben a tápfej szerepét is betöltötte. Ez az öntésmód logikus volt, mert a dugattyú legjobban igénybevett része a fenék, ugyanis itt megy végbe a motorban a robbanás. Az alulról felfelé haladó megdermedés mégsem vált be, még a beömlő-tápfej növelésével (b és c ábrarész) sem, mert az öntés felülről, zuhanva, a fém habosodását okozva ment végbe. Ezért később megfordították a dugattyút, a fenék került alulra. A d ábrarész szerint azonban a folyékony fém még mindig zuhanva került a formaüregbe, bár a fémáramlást