Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)

Az öntészeti alumíniumötvözetek fejlődése

1910-ben 2% bizmutot akart adagolni kénsav és cianidoldatok elleni védelem céljából AlCuSiMn-típusú ötvözetbe. Ezeknek inkább feltehetően csak azért volt jelentősége, hogy a különleges ötvözéssel új igénypontokat lehessen bejelenteni. Az alumíniumöntészet hőskorában többen alumíniumalapú „csapágyfémet" akartak alkalmazni jelentős ónötvözéssel. Ilyen volt a bécsi A. Manhardt 1902-es keltezésű szabadalma. A róla elnevezett ötvözetbe 6% réz és 0,25% Mg+Pb(?!) mellett 10% ónt adagolt. Az 1906-ban szabadalmazott „Grossmann-ötvözetben" 8% rézen kívül 5% ón volt. Az ónnal a csapágy siklási tulajdonságait kívánta javítani. E kísérletekkel felhagytak, mert a rézalapú csapágyfémekkel nem vehették fel a versenyt. Még meg kell emlékezni a „másodlagos vagy hulladékötvözetekről". 1920 körül még féltek az alumíniumot ridegítő vas, cink, ón, ólom szennyezőktől. Az alumíniumkohók és alumíniumfélgyártmány-üzemek egyre bővülő termelése és a formaöntödék visszatérő hulladéka arra bírta az ipar vezetőit, hogy ezt a problémát oldják meg, vagyis a hulladékot újra olvasszák be. Ez a hulladékátolvasztó kohók létesítéséhez vezetett, gyakran az alumínium-formaöntödékben vagy ezek közelében. Ez érthető, mert a másodlagos ötvözetek felhasználói az alumíniumformaöntödék voltak, ugyanis az öntödék az ötvözetek tisztaságát illetően több szennyezőt tudtak és tudnak elviselni, mint a képlékenyalakító üzemek. Ha a hulladék nem tartalmazott kellemetlen szennyezőkkel terhelt darabokat, akkor átolvasztás után az eredeti célra közvetlenül felhasználható volt. Különben tapasztalati alapon - fel kellett javítani kohóalumíniummal vagy primer (elsődleges) ötvözettel, vagyis ezáltal a szennyezők koncentrációját a szabványos szintre kellett csökkenteni. Ekkor még csak az alumínium-réz, alumínium-cink-réz, alumínium-réznikkel és alumínium-ón ötvözetből öntött öntvényhulladékokat osztályozták, melyekben tehát jelentősebb mennyiségű cink, réz, ólom és ón volt jelen, és általában 1% alatti vas, szilícium, magnézium és nikkel (külön-külön). A nagyobb cinktartalmú átolvasztott ötvözeteket homoköntésre szánták, míg a nagyobb réztartalmúakat kokillaöntésre. Ezek az átolvasztott, másodlagos ötvözetek kiváló formakitöltő képességüknek köszönhetően igen jól voltak önthetők, általában megfelelő szilárdsági tulajdonságokkal rendelkeztek. Az 1930-as években Sterner-Rainer foglalkozott ezzel a témával. Az UG Al-Cu, UG Al-Zn-Cu (ahol az U-betű az Umschmelz = átolvasztott rövidítése) ötvözetekre, azaz az „amerikai" és „német" ötvözetekre adtak előírásokat, valamint W. Guertler nyomán a „Ford" szabványos ötvözetre (Cu=5-6%, Zn=max. 2,5%, Si=2-5%, Fe=max. 1,5%) és a „Red-X", ugyancsak amerikai UG Al-Si ötvözetre (Si=kb. 13%, Cu=kb.l%, Zn=kb. 1%, Sn=max. 1%, Mg=0,75%.) Mindezekre előírták a közepes és a maximális szilárdsági értékeket is. 1940 körül az UG Al-Zn-Cu (az egykori „német ötvözet") már BMW Al Gl és Al G2 néven jelent meg a korábbinál szigorúbb összetétellel (ld. 5. táblázat).