Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)
Az öntészeti alumíniumötvözetek fejlődése
Az öntészeti alumíniumötvözetek fejlődése Az alumínium elektrolitos úton való előállításának feltalálása után hamarosan (1886) megkezdődött a kutatás az alumíniumötvözetek előállítására, bár kezdetben csak az ötvözetlen alumíniumban láttak fantáziát. Először az alumínium-szilícium ötvözet jelent meg, maximum 10% szilícium (Si)-tartalommal. Ezt az ötvözetcsaládot nevezzük ma „szilumin"-nak. Ezt először a francia A. Minet írta le 1887-ben LAluminium c. könyvében. Majd ugyanezt tette az amerikai J. W. Richards még ebben az évben a Philadelphiában megjelent Alumínium c. könyvének 1. kiadásában. Mindketten azonban az Al-Si ötvözetek alakíthatóságát és az ezáltal nyert hengerelt, sajtolt vagy kovácsolt anyagok tulajdonságait írták le. Az öntészeti lehetőségeket és tulajdonságokat nem vizsgálták. Durva szemcseszerkezetük miatt az akkori sziluminoknak még nem lehetett öntészeti jelentősége. Dr. L. Mach német kutató az alumíniumnak magnéziummal való ötvözésével kezdett foglalkozni. A 2-10% magnéziumtartalmú ötvözeteit Németországban 105.502. szám alatt 1898. november 12-én szabadalmaztatta. Rögvest nevet is adott az új ötvözetnek „Magnalium" néven, sőt vállalatot is alapított Deutsche Magnalium Gesellschaft néven, mert 107.869. számú német szabadalmát 1899. február 22-én fogadták el azzal a különbséggel, hogy ötvözete most már 2% antimont is tartalmazott. (Megjegyzendő, hogy e felfedezésre a hazai sajtó gyorsan felfigyelt, mert Schelle Róbert selmeci akadémiai professzor ,A magnalium" címen a Bányászati és Kohászati Lapok 1900. március 15-i 6. számában [88-89. p.] cikket publikált.) Mach a 288.334. sz. francia szabadalmában már 0,5-2,0% mangánt javasolt adagolni az alumínium-magnézium ötvözetekbe a különben is jó korrózióállóságuk további javítására. így születtek meg a kiváló korrózió-, sőt tengervízálló és jól polírozható ötvözetek 1925-35 között. A bitterfeldi /. G. Farbenindustrie „Hydronalium" ötvözetének jelzete Hy volt (kb. 1930), a mögötte álló szám a névleges magnéziumtartalmat jelentette. A neckarsulmi Kari Schmidt cég BS- és TS-Seewasser ötvözeteinek kifejlesztője 1925-ben R. SternerRainer volt. Ezek az ötvözetek hazánkban máig is ismertek, de rossz öntéstechnológiai tulajdonságaik miatt (rossz folyékonyság, melegrepedékenység) kevésbé használatosak. Az önthetőségen a max. 1% Si-tartalom javít. W. Guertler az 1930as évek elején cinkadagolással (1-2%) jól hőkezelhető (kikeményíthető), nagy szilárdságú, mégis jó korrózióállóságú ötvözeteket dolgozott ki, amelyet az USAban a 40-es évek elején több cink adagolásával (5-6%) és kevés krómmal, illetve titánnal való ötvözéssel továbbfejlesztettek (40 E Alloy, Alloy ZG 41, SAE 310). A nyomásos öntészeti nagy magnéziumtartalmú alumíninum-magnézium ötvözeteket a DIN 1943-ban szabványosította (Mg=5-10%). Érdekességként okvetlenül megemlítendő, hogy A. Minet 1887-es ,,L' Alumínium" című klasszikus művében az alumínium-oxid (A1 2 0 3 ) oldására, tehát az olvadék tisztítására alkáli-fluoridokat javasolt ún. folyósítószerként. Ma is ezeket használják az alumíniumöntödékben.
