Patay Pál: Harangöntés Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 15., 2005)

TÚROK MARGIT Harangok „jelbeszéde" apró és sorsfordító élményét gazdag árnyalatokkal tudjuk kifejezni. Még elnevezéseink is beszédesek, jelentést hordoznak. Népköltészetünk és népművészetünk is ugyanezekkel a szimbólumokkal „beszél" hajdan volt korok embereiről, életükről, világról alkotott véleményükről. Ezek a jelképek - melyek közül ma is sokat használunk, anélkül, hogy eredeti jelentésükkel tisztában lennénk - ősi eredetűek, egyetemesek. A harangot minden korban élőlénynek tételezték: lakhelye, nyelve van, szól, feliratos szövegében önmagát is megszólítja, megnevezi. Megszületését is hasonló misztikum kíséri, mint a gyermekét. Hogyan és honnan a harangnak ez a kivételezett helyzete a tárgyak között? A mindenki által ismert hangjelzéseken túl, megjelenít-e mélyebb összefüggéseket, gondolatokat? Hogyan változott a harang üzenetközvetítő szerepe az egymást követő kultúrákban? Ezekre és ilyen kérdésekre keresi a választ az előadás, melynek során faggatjuk a harang formáját, a harangöntő mesterség és az ókori kovácsmesterség, továbbá a harang-torony-templom közötti jelentésbeli kapcsolatokat. Megvizsgáljuk a harangnak a köznapi életben játszott kommunikációs szerepét, amit szent szolgálata mellett hosszú időn át betöltött. A

z embert jelképteremtő képessége emeli ki a többi élőlény közül. Mindent, ami nem látható, ami a fizikai érzékekkel meg nem fogható, képek formájában jelenít meg. A mindenségnek azt a szféráját, amit ma a misztikum vagy transzcendencia megfoghatatlan fogalmával jelölünk, nem is lehetséges más módon láthatóvá, érzékelhetővé tenni, mint képekkel. Ahogy a Bibliában olvashatjuk: a vőlegénynek képek által kell menyasszonya elé lépnie. Olyan természetes és magától értetődő az, hogy képeket használunk, hogy nem is elmélkedünk ennek okán. A magyar nyelv különösen gazdag képi kifejezésekben, szimbólumokban. Az élet minden + o rn 9 i o rím t n í n o mm o LVCTS MftflCVS /ATCfHEVa