Patay Pál: Harangöntés Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 15., 2005)

DR. BENKO ELEK Hipotézis és valóság: a középkori esztergomi bronzöntés A

z előadás néhány töredékes adat segítségével a középkori esztergomi bronzöntés, ezen belül a harangkészítés tényét kívánja dokumentálni. Kiindulópontját az a szórványos régészeti leletekkel is alátámasztható vélekedés jelenti, mely szerint Magyarország közepén, Esztergom, Székesfehérvár és (Ó)buda térségében, ahol a középkor emlékeit a török korban felmérhetetlen pusztulás érte, jelentős bronzöntő műhelyek is tevékenykedtek. Ezekről minimális mennyiségű forrásanyag mellett (miután e központi terület városainak iratanyaga is megsemmisült) csupán szórványos emlékek, elsősorban régészeti kutatás keretében előkerült töredékek szólnak. Esztergom, az Árpád-kori Magyarország egyik királyi székhelye és legfontosabb egyházi központja esetében, ahol a vár, a királyi város, a viziváros és számos külváros összesen mintegy 38 egyházi intézménynek adott otthont, még adatok híján is jogos volna feltételezni, hogy az egyházi felszerelés, továbbá a világi rendeltetésű bronztárgyak igénye már az Árpád-kor kezdetén öntőműhelyek felállításához vezetett. Mindezt hosszú ideig egyetlen emlék, az Esztergom melletti Csolnok határában szórványként előkerült 11-12. századi harang támaszthatta volna alá. A valóságban azonban sem a harang öntőműhelyéről, sem pedig egykori rendeltetési helyéről nem tudunk semmit, miután előkerülési helyén, illetve annak közvetlen közelében templom romjait nem ismerjük. Egy másik, hasonlóképpen Árpád-kori, az esztergomi királyi város elpusztult Szent Lőrinc-templomából származó kis harang teljességgel ismeretlen maradt a hazai harangkutatás számára, bár a tűzvészben megsérült, csengő méretű (átm.: 12,6-12,8 cm) öntvény több mint száz éve szerepel a szakirodalomban (1. kép). Egy perdöntő leletet sokáig félreértett a kutatás: Esztergom Kovácsi nevű külvárosában egy háromhajós, 11. századi templom főhajójának előterében, a legmélyebb sírréteg alatt 1954-1955-ben feltárt "fémfeldolgozó kemence" maradványairól utóbb, Horváth István kutatásai során kiderült, hogy a templom építésével egykorú, és kb. 80-90 m átmérőjű harang öntésére szolgáló berendezés maradványa volt. Az Esztergomi Balassa Múzeumba szállított öntőforma töredék a helyi Árpád-kori harangöntés első biztos emléke. Ezzel kapcsolatban felértékelődnek azok a régészeti megfigyelések, amelyek esztergomi Árpád-kori ötvösműhelyek leleteiről szólnak, köztük olyan műhelyekről, ahol bizonyíthatóan bronzöntés is folyt (Lőwy Sándor u. 1.). Ehhez járul az a megfigyelés is, mely szerint a középkorban pénzverdét működtető városokban gyakran bronzfeldolgozó műhelyek is kimutathatók. Márpedig Szent István korában éppen Esztergomban állították fel az ország első és sokáig egyetlen pénzverdéjét. A későbbi évszázadok esztergomi bronzfeldolgozásához aprócska adat, hogy a város határában, a középkori Szentistván település helyén 2000 körül fémdetektoros illegális régészeti kutatás során egy 14-15. századi harang összetört darabjait lelték meg, mely darabokat valószínűleg bronzanyaguk újrafelhasználása miatt rejtettek el még a középkorban. Az esztergomi Várhegyen 1980 körül előkerült harangtöredék nagy méretű, minden bizonnyal a Szent Adalbert bazilika számára öntött, gazdagon díszített, nagy méretű reneszánsz harang darabja (2. kép), melynek műhelyéről sajnos semmit sem tudunk. Vonatkozik ez néhány, bronzból öntött, késő középkori egyházi felszerelés (szentélyrekesztő vagy ereklyetartó) töredékére is. Ezek közelebbi értelmezése további alapos kutatást igényel, miután írott adat szól arról, hogy a Szent Adalbert templom szentélyrekesztőjét 1520-ban a nürnbergi Péter Vischer készítette.