Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

A festményeken a vasalóval végzett munka az asszonyok nehéz sorsát reprezentálja. Degas (1831-1917) több festményének (Vasaló nő, Vasaló nők) is tárgya a vasaló asszony. Gauguin (1848-1903) „Siesta" c. képén a misszionárius nő kezébe is vasalót ad, érzékeltetve, hogy a feladat mindig jelen van életünkben, időtől és helytől függetlenül (New York, Metropolitan Museum). Picasso (1881-1973 ) ún. kék korszakában alkotott, Vasaló nő c. képe (Guggenheim Museum, New York) fejezi ki talán legérzékletesebben a nehéz munkát végző asszony fáradtságát. Történeti áttekintés A vasalók korai alkalmazását nagy homály fedi. Tudjuk, hogy már az időszámításunk előtti korokban is ismerték ezt a textilkikészítési technológiát, mert az egyiptomi sírokban kikeményített kötényeket és pliszírozott tunikát is találtak. Sehol sem találtak viszont az időszámítás kezdete előttről olyan eszközt, amiről egyértelműen bizonyítható lett volna, hogy vasalás céljára született. Erről a legelfogadhatóbb feltevés talán az lehet, hogy olyan faeszközöket használhattak, amelyekre előzőleg tűzben felhevített bronzlapokat erősítettek fel. Az ilyen eszközök gyorsan elhasználódtak, esetleges maradványaik az évezredek múltával már azonosíthatatlanok. A legkorábbi simítóeszközök kő-, fa- vagy üvegdarabok voltak, amelyeknek legalább az egyik oldala simára volt csiszolva, ill. az üvegnél úgy hagyták a masszát megszilárdulni, hogy az alkalmas alakot vegyen föl. Nécsey a klasszikus vasalást „meleg téglázásnak" is nevezi, s ettől megkülönbözteti a hideg simítást vagy mángorlást. A hideg simításhoz lapos felületű, nyélben végződő, fából vagy üvegből készült korongot használtak. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében ilyen eszközök ma is vannak. Az 1900as évekből származó, fából készült simítókat a felvidéki szlovákok „hlagyidlo" vagy „hlagyica" néven említik. Az üvegből készült változatok elsősorban azokon a területeken terjedtek el, ahol jelentős számban voltak üveghuták. A simítok korai változatai a 10. századból ismertek, de érdekes módon, kissé módosított formával, még a 19. sz. végén is gyártották őket. 2. kép. Egyszerű, fából készült simítok a 19. századból. Néprajzi Múzeum, Budapest. Fotó: Sarnyai Krisztina Ezt a fajta simítót a függőleges fogantyújánál fogva lehetett megfogni [3]. Üvegvasaló található Magyarországon az Öntödei Múzeum és Dóczi Ferenc gyűjteményében is. Ásatási anyagokból arra lehet következtetni, hogy ez a módszer már igen korán bevált gyakorlat volt. Ezekkel az eszközökkel azonban csak nyomást fejtettek ki. Miközben az anyagon mozgatták, az anyagot simították. A magyar parasztság egyszerűen csak „sikálás"-nak nevezte ezt a műveletet. Az 1800-as években még létezett olyan gyár, amelyben ehhez hasonló, stoppolófaszerű eszközt gyártottak. Általában hidegen használták, különösen a finom selyemáruhoz, de egyes esetekben fel is melegítették. Ilyenkor az üvegnyelet nedves ruhával lehetett csak megfogni. Létezett olyan kivitel is, amely üreges volt, és a használathoz forró vízzel töltötték fel. Franciaországban is ismert volt a vasaló ilyen formája, ott azonban égetett agyagból készítették [4]. Ázsiában i. e. 200-tól egy másfajta vasaló alkalmatosságot, az edény alakú vasalót használták, amely a mai nyeles serpenyőhöz hasonlatos tárgy volt. A bronzserpenyőbe izzó parázs és homok keverékét tették. A homok megnövelte az eszköz hőtároló képességét, és biztosította, hogy a serpenyő teljes felülete közel azonos hőmérsékletű legyen. A Hongkong Museum of Art gyűjteményében található az