Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

Nem szénnel fűtött vasalók Spirituszos vasalók A vasalók környezetkímélő fűtési megoldására számos próbálkozás történt a 19. század közepén. Ezek középpontjában azok a kísérletek álltak, melyek könnyen illó anyagok, pl. spiritusz (borszesz) vagy szénhidrogén-származékok (petróleum, benzin, kerozin) gázosításával és elégetésével voltak kapcsolatosak. Szinte mindegyik anyag felhasználására sor került, de a gyakorlatban végül is a spiritusz győzött. A spirituszlánggal való vasalófűtés ötlete Amerikából származik. A 19. század közepén megjelent Európában is, s egészen az 1950-es évekig használatos volt. A spirituszos vasalóhoz egy kis feltölthető tartályt és egy 8-12 fúvókával rendelkező égőfejet szerkesztettek. Előbb kis mennyiségű spiritusz elégetésével előmelegítették a tartályt és a fúvókákat, majd amikor beindult a gázosodás, begyújtották az égőfejet. Az égőfejet az üregesre kiképzett vasalótestbe vezették, s a meggyújtott gáz ott égett tovább. A kellő mennyiségű oxigén a szellőzőnyílásokon keresztül jutott a légnemű tüzelőanyaghoz. A tartályból a vasalótestbe vezető csőben pamutból készült kanóc volt, mely megakadá40. kép. Spirituszos vasaló kihúzott fűtőszerkezettel. 1930-as évek. Magángyűjtemény, N. T. lyozta, hogy folyékony spiritusz kerülhessen a fúvókába [19]. Az üzemanyagtartályt a vasalóra kellett szerelni, így viszonylag szerény méretű lehetett, és ez a vasaló működőképességét időben korlátozta. Egy átlagos töltettel azonban így is egy órán keresztül lehetett vasalni. Németországban a Feldmeyer cég 1895-től 1904-ig több szabadalmi bejelentéssel védte technikai megoldásait. A sikeres vasalótípus nem csak számos európai országban, de Amerikában is szabadalmat kapott. Áfából készült fogantyút, ill. a kezet hővédő lemez védte, ami egyben lehetőséget adott a díszítésre is. Különösen gyakran csinosították az öntött felületet virágmintával. A spirituszos vasalókat Magyarországon is gyártották és árusították. A Győrffy-Wolf Fémárugyár RT. [20] termékei között 1913-ban szerepelnek ezek a darabok is. A korabeli elnevezés szerint ezek voltak a „légszesz-vasalók", 2-3,3 kg tomegűeket kínáltak. Érdekességként megemlítjük, hogy 7,8-8,2 korona volt az áruk, nikkelezve (korabeli szóhasználat szerint „álanyozva") drágább volt (8,7-9 korona). 60 fillérrel többe került, ha valaki szabályozószeleppel szerette volna megvásárolni. A spirituszvasalókat előszeretettel alkalmazták útivasalóként, a 20. század elején az útipoggyászhoz ugyanis a vasaló is hozzátartozott. Mivel elektromos hálózat csak a fejlettebb országokban, ott is csak a nagyvárosokban volt kiépítve, egyes rendkívüli feladatoknál, pl. a hittérítő szerzetesek útjain fontos eszköz volt, s az úticsomag részét képezte. A kisméretű útivasalókat a vasalóhoz illeszkedő dobozban, kis bőröndben tartották, és mellé az összes szokásos egyéb kellék is bekerült, így a spirituszos üveg, a vasalóalátét és az előmelegítő is. Utóbbi egy kis mélyedéssel ellátott lemez volt, melybe kevés spirituszt öntöttek, meggyújtották és a lángjával a tartályt előmelegítették a gázképződés beindításához. A „Ducette" vagy „Bugolette" (1008605 sz. német szabadalom, 1920 körül) néven ismertté vált pici útivasalót fejre állított helyzetben melegítették föl. A fogantyú alá szerelt tepsi szolgált a spiritusz elégetésére, értelemszerűen ez fordított helyzetben felfelé volt nyitott, s a felette lévő vasalótestet néhány perc alatt kellő hőmérsékletre melegítette. így