Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

I A mángorlófa készítése Magyarországon a paraszti kézművesipar része volt. Mindazok foglalkoztak vele, akik a fa megmunkálásával is kapcsolatba kerültek, bognárok, kádárok, falusi fafaragók, pásztoremberek. Elterjedt falusi szokás volt, hogy a vőlegény saját készítésű mángorlófáját adta nászajándékul menyasszonyának, amire a faragott díszítéseken kívül általában rákerült a készítő és a tulajdonos neve, valamint a készítés vagy az alkalom dátuma is. Ezek a tárgyak ezáltal a magyar népművészet becses emlékei lettek. Az egyik ilyen mángorlófán például az alábbi szöveg olvasható: „Jancsó György tsinálta hitves társának Maior Julinak (1816, Vasboldogasszony)" [6]. A mángorlás, ill. simítás egyik statikus formája volt a préselés. A kimosott és gondosan összehajtogatott vászonneműből vízszintes lapok között nyomták ki a vizet, és így hagyták megszáradni. Ügyes kezű asztalosok préselő szekrényeket készítettek a földbirtokosok kastélyaiba, gazdagabb polgárok udvarházaiba. A préselést csavarorsós szorítással oldották meg. A szerkezet bútordarab jellegénél fogva jól illeszkedett környezetébe. A kézi mángorlás továbbfejlesztett változata volt az ún. ládás mángorlás. A 18. századtól kezdve készültek ilyen szerkezetek. A Néprajzi Múzeum 1987-ben Nógrádból megmentett példánya látható a 6. képen. A felül nyitott láda a sík asztalfelületen elhelyezett fahengereken mozgott. Az egyik henger a már említett nyújtófaként szerepelt, erre tekerték fel a mángorlandó vásznat. A ládát nehéz kövekkel töltötték fel, és úgy húzogatták a hengereken. A nagy nyomásnak kitett textília néhány menet után kisimult. 7. kép. Háztartási öntöttvas mángorló, 19. sz. A mosonmagyaróvári Kühne-gyár terméke. Országos Műszaki Múzeum, Budapest 1753-ban Németországban 40 tonna terhelésű mángorlót is készítettek, amelyet azonban már vízi energiával mozgattak. Egy ilyen szerkezettel a kisebb települések lakói által használt összes textíliát ki lehetett simítani. A későbbiekben a nagyobb teljesítményű mángorlókat főként mosodákban alkalmazták. A ládás mángorló a két világháború között Magyarországon is az akkor épült bérházak tartozéka volt. Általában a közös mosókonyha mellett helyezték el. Kövekkel terhelték, és a mosónők vagy maguk a lakók működtették. A mángorlót folyamatosan fejlesztették. 1790-ben újdonság volt az angol E. Bunting ötlete, aki üreges hengert alkalmazott, s ebbe felhevített rudat dugott. 1829-ben Párizsban gőzzel fűtött mángorlót fejlesztettek ki. Kezdték tehát a meleg mángorlást bevezetni [5]. A német Hartner asztalosmesternek 1792-ben az az újszerű ötlete támadt, hogy a vasalandó anyagot két egymáshoz szorított henger között vezeti át, miközben a hengereket forgattyúval hajtja meg [7], Később a hengereket csavarorsóval szorították össze, hogy a kellő nyomást elérjék. A hengeres mángorlók előbb fából, később öntöttvasból készültek és méreteikben a háztartásokhoz alkalmazkodtak. Előnyös volt a szerkezet a korábbi mángorlási eljárásokkal szemben azért is, mert az anyagot nem tekerték fel egy rúdra, hanem egyenes vonalban engedték át a két henger között. Kiszolgálása egyszerűbb lett és kíméletesebben bánt a ruhával. A konstrukciót csak az elektromos vasaló megjelenése tudta a gyakorlatból kiszorítani, ill. valójában az sem, mivel kissé módosított, motorizált változatát ma is használják.