Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

salótest aljába helyezhető rostély az aktívan izzó szén és a keletkezett hamu szétválasztására szolgált. Amint arra már utaltunk, a szenes vasalóval való munka jellegzetes mozdulata volt a vasaló lengetése, amikor a keletkező huzat az égést élénkítette. A szenes vasalók eleinte szegecsekkel összeerősített vaslemezből készültek, a későbbi változatokat már többnyire sorozatban öntötték rézből, de leginkább öntöttvasból, van példa vörösrézből öntött vasalóra is. Franciaországban érdekes módon égetett agyagból is készültek ilyen rendszerű vasalók. A megfelelő hővezetés biztosítására az agyagvasalók talpát viszonylag vékonyra kellett készíteni, emiatt ezek a darabok nagyon sérülékenyek voltak. Talán ezért is az agyagvasalók olcsók voltak és használói tudomásul vették a gyors tönkremenetelt [15]. A szenes vasaló kiváló volt abból a szempontból, hogy jól tartotta a hőt, és a vasalási hőmérsékletet az égéstér levegőellátásának szabályozásával egyszerűen lehetett változtatni. Nagy hátránya volt viszont, hogy a káros égéstermékek (füstgáz, hamu) nem csak a vasalás környezetét és a vasalandó anyagot szennyezték, hanem a levegőt is. Ráadásul a gyakori tökéletlen égés következményeként keletkező szén-monoxid halálos balesetet is okozhatott. Ettől függetlenül a szenes vasaló nagyon népszerű volt, még a 20. században is használták. Nem kizárt, hogy elmaradott területeken még ma is nélkülözhetetlen eszköz. Különösen megnőtt a szenes vasalók ázsiója 1945-ben, amikor Budapest ostroma során és azt követően megszűnt egy időre a vezetékes gázszolgáltatás. A fedél nyitása, zárása és ennek rögzítési módja számtalan variációt szült. A fedél általában hátrafelé nyílt, de ismertek más megoldások is, pl. az oldalra nyíló változat. Abban mindegyik megegyezett, hogy a nyíló részek csuklópánton mozogtak. A fedél zárását biztonságosan kellett megoldani, mert az elmaradhatatlan lengetésnél nem nyílhatott ki a vasaló. A csuklópánttal ellentétes oldalon - vagy függőleges, vagy vízszintes síkban - záróreteszt alkalmaztak. A függőleges megoldás volt a gyakoribb, mert ezt félkézzel egyszerűbben lehetett kezelni. A szenes vasalók túlnyomórészt vasöntvények voltak. Nyersformázással készítették a formákat, ez agyagkötésű 31. kép. Hideg orrú szenes vasaló, francia gyártmány [15] nedves homokformát jelent, s vagy közvetlenül a nagyolvasztóból csapolt nyersvasból, vagy pedig kupolókemencében olvasztott vasból öntötték őket. Külön formázták a vasalótestet, amelynek belsejét homokmaggal alakították ki. Másik, külön öntvény volt a fedél, a fogantyú és a záróidom. Magyarországon a vasöntödék száma a 19. század végén, az I. világháború előtt 79 volt, s talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy valamennyiben gyárthattak vasalót. Természetesen, az 1920-30-as évektől kezdve az öntéstechnológiák fejlődése lehetővé tette, hogy a mintákat lapra szerelve, formázógépekkel készítsék a formákat, s nagyobb sorozatban öntsék a vasalókat. Ismertebb vasalógyártó öntödék működtek Aradon, Újvidéken, Füleken. Nagyobb darabszám gyártására a Weiss Manfréd Acélés Fémművei Rt. és a Hirsch és Frank Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntő Rt. salgótarjáni öntödéje volt felkészülve. Még a 60-as években is gyártottak Csepelen és Salgótarjánban vasalókat. A készítőre a fedélen vagy a vasalótalp belső oldalán látható, öntött jelzések utalnak. Néha megjelenik a helység neve, pl. ARAD (ma Oradea, RO), K.(örmöc) B.(ánya) (ma Kremnica, SK), FÜLEK (ma Fil'akovo, SK), SZENT+BÁNYA (Szentkeresztbánya, ma Vlahita, RO), KOLOZSVÁR (ma Cluj-Napo-