Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

21. kép. Biedermeier vasaló az Öntödei Múzeum kollekciójában 22. kép. Sárgaréz betétes vasaló finom díszítése, 1846. M: 210-105-220, 2,7 kg. Öntödei Múzeum A betét kicsúszását megakadályozó zárószerkezet kialakítása is sokféle lehetett. A leggyakoribb megoldás az oldalra nyíló, elhajtható ajtócska volt, ill. a guillotine-nak elkeresztelt függőleges tolókás záróidom. Egyes esetekben, pl. a belga vasalóknál hátul, a fedél tartományában egy széles nyílást hagytak a vasalón, ahol becsúsztatták a betétet, alul pedig egy perem akadályozta meg a kicsúszását. A skót vasalóknál a betétet felülről helyezték a vasalótestbe, miután a fedelet előzetesen eltávolították. A legtöbb gyűjteményben érdekes módon nem találni olyan eszközt, amivel a „vasalóvasat", a betétet kivették a tűzből. Pedig a 19. század második harmadától több szabadalom is foglalkozik ezzel a témával. Ezek speciális fogók voltak, melyekkel a magot többé-kevésbé biztonságosan mozgathatták a tűztől a vasalóig. Magyarországon a betétes vasalót gyakran egyszerűen „réznek" vagy „simító réznek" nevezték, jelezvén a vasaló anyagát. Akkor is használták persze ezt a kifejezést, amikor a vasaló valójában nem is rézből készült. A magyar falvakban gyakran előfordult, hogy nem vasból készült magot tettek a réz vasalótestbe, hanem másféle anyagokat, így pl. cserepet, tégladarabot vagy követ [2]. A vasaló fogalmának rézzel történő azonosítása nem véletlen. Magyarországon a vasgyártás ugyanis meglehetősen későn indult, a 18. század végén még viszonylag kevés vasat kohósítottak. A réz bányászata viszont tradicionális ipar volt, amit az is mutat, hogy 1790 körül Amerika és Oroszország (Szibéria) után Magyarország területén bányászták a legtöbb rezet, a világ termelésének hatodát. A réz feldolgozása már korántsem volt ilyen arányú, de azért jelen volt az országban, és a vasalógyártásnak értelemszerűen ez jelentette az alapanyagbázisát. Viszonylag könnyen és kevés eszközzel lehetett megmunkálni [14]. A korai rézvasalók egyik jellemző típusa a Németországban és Ausztriában 1815-1845 között, különböző nagyságokban gyártott, ún. biedermeier vasaló. Fogantyújuk fából készült, s a szépen megmunkált, függőleges fogantyútartó a háromszöghöz hasonló alaprajzú vasalóhoz szegecseléssel csatlakozik. Hátul guillotine-szerű záróretesz akadályozza meg a vasbetét kicsúszását. A sárgaréz felülete öntés után szépen díszíthető. Az Öntödei Múzeum büszkesége egy 1846-os évszámmal jelzett, finom pontozással díszített betétes vasaló.