Pereházy Károly: A kovácsoltvas művességről... (Öntödei múzeumi füzetek 6., 2000)

Formavilágában ugyan lényeges eltérést nem mutat a román művészeti korszak alkotásaitól, mégsem sorolható a romanika rácsai közé, mert vonalvezetése olyan szellemes szerkezetrendszert tükröz, a csigáknak olyan sokfelé osztódó, kisebb-nagyobb részekre bomló, majd ismét csigába tekeredő sűrű hálóvá formálódó struktúrát varázsol sajnos anonim mestere, amilyet a román kori vasművesség még nem ismert. A gótikus vasművességben rendszerint a rácsok két fő típusa jelenik meg: a rudas és a négykaréjos. A rudas rácsok pedig ugyancsak két csoportra oszthatók: a) Egymás mellett sorakozó pálcákból szerveződik, közeiket mérművek, esetleg növényi ornamentika tölti ki, b) Az átlósan vezetett, egymáson átbújtatott pálcák képezik a rácsmezőt (rombuszháló). E két alapforma terjed el Európa jelentős részén, természetesen helyi hagyományokkal átszőve, gazdagítva, pl. az Ibériai-félszigeten mór ornamentikával ötvözve. Az a) csoportba tartozóknál a pálcák lándzsaszerű csúcsban végződnek, a b) csoportbelieket szövevényes szerkezetű fríz zárja, mert a középkorban az élet és vagyonbiztonság híján a rácsoknak hatékony védelmet kellett nyújtaniuk. A korai rudas rácsok között előkelő hely illeti meg Angliában a Westminster-székesegyházban Kasztíliai Eleonóra sírjának rácsát. Pálcákkal tagolt mezőit leveles, indás, csigás ornamentika tölti ki, körbefutó párkányát tüskés szermm W'^SfáL^

1

. mm ^^IP^SÍ^I 6. kép. Az elpusztult ourscampi apátság rácsrészlete, 1202