Valkár István: Fel a vitorlát! A hajózás története (Budapest, 1994)

Az oldalszélben hajózásnál a hajósok azt tapasztalták, hogy a szél a hajót igyekszik felborítani. A borulásveszélyt a hajók célszerű kialakításával lehetett csökkenteni. A polinéziai szigetvilág lakói már a legrégebbi időkben - igen találékonyan - hajójukat két úszótestből - gyakran egyszerű fatörzsekből - alakították ki. Ezeket rudak segítségével úgy erősítették össze, hogy egymástól néhány méter távolságban, egymással párhuzamosan feküdjenek a vízen. A ma ismert és az egész világon használt katamarán - vagy más néven kéttestű hajók ugyanezen az elven épülnek. A Balatonon, nyaralás közben ti is láthattok ilyen hajókat. Az európaiak a polinéziaiaktól eltérően másként gondolkodtak. A borulás veszélyének megszüntetésére viszonylag széles és nagy merülésű hajókat építettek, a fenékbe pedig nehezéket - ballasztot - raktak. A polinéziai hajó egyensúlyi helyzete arra hasonlít, amikor egy ember terpeszállásban áll, az európai megoldás pedig arra, amikor leül. Az első igazi vitorlás a ködös-viharos északi tengereken született. A nef és a nagyhatalmú Hanza szövetség hajója, a kogge egymáshoz hasonló felépítésű egyárbocos, egyetlen nagyméretű keresztvitorlával felszerelt vízi jármű volt. Ezek a típusok a XI—XIII. században terjedtek el. Hanza kogge hajó modellje. A nef és a kogge hasas és lassú hajóknak bizonyultak, hosszuk csak 2,5-3-szorosan múlta felül a szélességüket. A velencei kikötőben nézelődő polgár bizonyára gunyoros mosollyal méregette a karcsú gályák mellett ringó otromba, dióhéjaknak tűnő északi hajókat, a jövőt mégis ők jelentették. Az Atlanti-óceánon hamarosan két-három-árbocos hajók jelentek meg. A hajósok ezekkel már hosszabb tengeri utakra is vállalkozhattak. A XV-XVI. században szinte egymást érték a Földet körülhajózó tengeri felfedező utak. A korabeli karavellákon, karakkákon és más hajótípusokon felfedezők, kalandorok és sokszor kalózok vágtak neki a tengereknek gyarmati hódítás, dicsőség, vagyonszerzés reményében.