Valkár István: Fel a vitorlát! A hajózás története (Budapest, 1994)

A hajócska testében egy új szerkezet, a gőzturbina szolgáltatta az erőt. Az angol Admiralitás végül jó képet vágott a dologhoz, megvette az új találmányt. Megkezdődött a gőzturbina elterjedése és a gőzgép mára már teljessé vált kiszorulása. A gőzhajók a modern, gépesített világ előhírnökei lettek a folyókon, tavakon, tengereken és az óceánokon. Lehetővé tették a hajókon a villanyvilágítás, a központi fűtés, a rádiózás, a gépi rakodás és a horgonyemelés meghonosodását. A hajó gyomrában azonban a forró kazánok, a fojtó levegőjű szenesbunkerek (pincék), a kazánrobbanások és csőtörések nyomán sivítva kiáramló perzselő gőz; mindez maga volt a pokol az ott dolgozó emberek számára. Vontatás emberrel, lóval és hajóval A folyók, tavak a hajózás bölcsői. Számos műszaki újdonság - közöttük a gőzhajó is a folyókról indult hódító útjára. A hajók története mégis elsősorban a tengerekhez kapcsolódik, hiszen a folyami hajók túlnyomórészt jóval szerényebbek méreteikben és teljesítményükben egyaránt, mint tengeri társaik. Csak látszólag előnyösek ugyanis a hajózás szempontjából a folyami környezet jellegzetességei: a partok közelsége, a vízterület szűkössége. A partok által szeszélyesen befolyásolt széljárás, a folyók természetes kanyargása nagyon megnehezíti a vitorlák használatát. Aki viszont evezőkkel vágott neki a folyók árjának, annak életét megkeserítették a szabályozatlan vizek zúgói, zátonyai és a szembejövő áramlás. A gépi meghajtás megjelenése előtt a legkézenfekvőbb folyami hajózási mód a folyó „meglovagolása", azaz az árral történő ereszkedés volt. Bödönhajók csorogtak csendesen lefelé a folyókon, evezős gályák barázdálták a vizek hátát. I. István királyunknak is egy ilyen dunai gályán hozták Esztergomba leendő feleségét, Gizellát, a bajor hercegnőt. A legjellegzetesebb, vízárammal ereszkedő vízijármű azonban a tutaj volt. A régi Magyarországon megszokott dolog volt, hogy a Kárpátok erdőségeiben kivágott fából tutajokat készítettek. Ezeket azután a tutajosok a zuhatagos folyókon nemegyszer az életük kockáztatásával hozták az Alföldre, ahol szétszedték a tutajokat, és rönkfaként eladták a helybélieknek. A törékeny járművek irányítása nem kis tapasztalatot és erőt követelt. A tutajok elejére és végére hosszú nyelű kormányevezőt erősítettek, a tutajosok pedig a parttól, szikláktól póznákkal lökték el magukat. Amikor még nem ismerték a vasutat, a szárazföldi utak pedig az év nagy részében járhatatlanná váltak, a szabályozatlan nagyobb folyók voltak a fontos, természetes közlekedési útvonalak. Ahhoz, hogy a folyókon mindkét irányban hajózni lehessen, a hajókat vontatni is kellett. Ezt már a legrégebbi időkben is emberek vagy lovak erejével oldották meg. A hajóvontató ember vagy állat inaszakadtáig dolgozott, de munkáját nemcsak a hihetetlen erőfeszítés tette nehézzé. Akik a hajóra erősített kötél végét vonszolták, azoknak a lába alatt korántsem volt mindig út, és sokszor köveken, homokon, vagy bokrok között, nádasban botladoztak. A hajó kormányosa, igyekezett minél messzebb tartani magát a parttól, hogy járművét a zátonyrafutástól megkímélje. A rosszabb szakaszokon az ember derékig, az állat pedig szügyig gázolt a partmenti vízben. Az átnedvesedett kötél mázsás súllyal nehezedett a vontatókra, és úgy érezték, hogy a folyóba akarja őket rántani. A Dunán és a Tiszán a leggyakoribb vontatott hajó a bőgőhajó volt. Ez nevét a hangszerre emlékeztető jellegzetes, csigaformájú orrdíszéről kapta. Hombárjában, azaz rakodóterében főként gabonát és más mezőgazdasági terményeket, vagy például boroshordókat szállított. Amikor a gőzgép megszületett, sokan megpróbálkoztak a gépi hajóvontatással. Ahogyan az már lenni szokott, lelkes feltalálók „szállították" a jobbnál jobb, de általában kivitelezhetetlen ötleteket. Volt, aki úgy gondolta, hogy a folyón egy állóhajót horgonyoz le, amely