A Közlekedési Múzeum Évkönyve 8. 1985-1987 (1988)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 129 - Dr. Dienes Istvánné: Az útlevél hazai történetéből 177

Torontál, Krassó — alapvető érdeke volt az utasnak, hogy kifogástalan útiokmánya legyen, mert könnyen kerülhetett életveszélyes gyanúba: útonállás, rablás tetteseként akár halálra is ítélhették.

128 A megyei igazságszolgáltatás nem volt mindig elfogulatlan: Hont megyében, a hírhedt „emberevő-perben" 41 embert (kóbor cigányokat) ítéltek halálra és végeztek ki 1782. augusztus 21-én, teljesen megalapozatlan eljárással.

129 Az útonállás büntetése még a 19. században is egyértelműen: halál, s ezt a közvélemény teljesen jogosnak tartja: „Szatmár, Szabolcs és Bihar hajtást tartottak a 70 személyből öszveállott haramiákra, s négyet közülök megkaptak, s vajdájokat, egy Kovács nevű nemesembert, három társával felakasztották jure statario. öcsém, Ibrányi Antal úr beszélé, hogy későbben harmincat ismét megkaptak. Ezt a hírt Ibrányi azon szolgabírótól vette, aki relatiót teve eránta Szabolcsban, és így kétséget a dolog nem szenved. Nekem az útban nem vala semmi bajom" — tudósítja Kazinczy 1816. szeptember 13-án levélben Wesselényi Miklós bárót.

130 Noha bizonyos, hogy az emberevés vádjával kivégzett szegény csavargók ügye sokáig élt nyomasztó emlékként Hont vármegyében, mégis, csakis véletlennek tekinthető, hogy épp e vidékről, Gömör és Kis-Hont törvényesen egyesült vármegyékből található gyűjteményünkben egy gondos és alapos formanyomtatványon kiállított belföldi „úti levél" (18. ábra). Fejlécén a vármegye címerét viseli, s rovatainak megszerkesztése e korban egy külföldi útlevélnek is mintául szolgálhatna: „Azon Utazónak Neve, Vallása és Lakása; Személyes Leírása; Hová és mitsoda Dologba utazik; Szekerének és Marháinak Leírása; Az utazó Úti Társainak, vagy Cselédjeinek Neve és Személyes Leírása; Az Úti Levél Ereje tart; Az utazónak, ha írni tud, kéz írása; Észre vételeké A nyomtatvány készítésének idejéről csak annyi bizonyos, hogy már a 19. században nyomtatták, „az 18... Esztendőben". Jelen esetben Kölesei Kende Sándor, a vármegye „Fő SzBírája" töltötte ki, Kiszely János, Ág.Evang. vallású, megyebéli RBánya (Rudabánya) Helységében lakozó személy számára; „közép termetű, szőke hajú — ollyatén nyújtott bajuszú, kék szemű, hosszúkás orrú, 66 esztendős; több Ttes vmgyékbe taplóval s egyéb aprólékkal, s kézi munkája által leendő élelme keresése végett" utazik; gyalog, egyedül; fél esztendeig tart „az úti levél ereje." Az „Észre vételek" rovat külön kéri, hogy mint igaz járatbeli személy, mindenütt szabadon, minden akadály nélkül bocsáttassák. Az utazó aláírására szolgáló rovatot áthúzták, írni tehát nem tudott. Az 1838. március 6-án kiállított, 34. számú úti levél eszményi mintaképe annak, amit a hatóságok megkövetelhettek a személyazonosság igazolására; rányomták a vármegye vörös viaszpecsétjét is. Kitűnő útiokmány volt az a katonai szabaduló levél (19. ábra) is, amellyel a temesvári „Artillerie Distriktskommando" bocsátotta el 1812. március 5-én a 25 és 1/2 éves Johann Bebritset, aki harminchét hónapon át kovácslegényként (als Schmiedegeselle) szolgált becsületesen és hűségesen, a törzs- és főtisztek teljes megelégedésére. (A katonai formanyomtatványon a „bátran" jelzőt áthúzták; ezt csak a katonák érdemelték ki.) A nyomtatott császári címer, s ugyanennek vörös viaszba elől-hátul rányomott pecsétje teljes védettséget biztosított tulajdonosának; szakképzettségének és jó magaviseletének éppúgy hiteles igazolása volt, mint a céhlevél.

131 128 U.o. 230—231. p. 129 U.o. 119—125. p. 130 Kazihczy i.m. II. 496. p. 131 A céh vándorlevél kötelező használatát a Német-Római Birodalom kézművesipari rendeletének 2. paragrafusa írta elő 1731-ben. Magyarországon Mária Terézia 1761-ben szabályozta a céhek működését, vándorlevelek azonban már a 17. századból is ismertek. L. Németh Annamária— Németh Gábor: Az érsekújvári mészáros céh emlékei a Magyar Nemzeti Múzeumban. = Fólia Historica 13 (1987), 51—57. p. 217