A Közlekedési Múzeum Évkönyve 8. 1985-1987 (1988)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 129 - Dr. Dienes Istvánné: Az útlevél hazai történetéből 177

Természetes, hogy a vármegyék, amelyek az országos törvényeken kívül mindig is főként saját statútumaiknak szereztek érvényt, nem versengtek egymással a törvényerejű rendeletek végrehajtásában; igen jellemző, hogy II. Józsefnek halálos ágyán vissza nem vont rendeletei közül is csak az maradt érvényben Magyarországon, amit az 1790—91. évi országgyűlés utólag elfogadott és becikkelyezett.

116 Ezek közé tartozott Mária Terézia 1767. január 23-án rendeletileg kiadott urbáriuma,

111 melynek érvényét az országgyűlés „ideiglenesen" meghosszabbította. S ezek közé tartozott II. József valóban jelentős rendelete is, amelyben — 1785-ben — a szabad költözés jogát minden parasztnak biztosította, kimondván, hogy ezentúl ura engedélye nélkül, szabadon házasodhat, kézművességet gyakorolhat, szellemi pályára léphet. II. József a jobbágyot emberi méltóságában akarta emelni, tudatos állampolgárrá nevelni, ezért e rendeletében — amelyet nem vont vissza — a „jobbágy" elnevezést is mindörökre megszűntnek nyilvánította.

118 Az 1791. évi 35. törvénycikk azután az elköltözés módját szabályozással igyekezett megkötni: Szent Mihály táján (szept. 29.) kellett bejelenteni a távozási szándékot, és Gergely napján (márc. 12.) távozhatott a paraszt a földesúr és az alispán bizonyítványával, amely nélkül senki be nem fogadhatta. A szökött jobbágyot befogadó földesúr — mivel a közrendet sértette meg és a közbiztonságot veszélyeztette — a törvény szerint 100 forint büntetést fizetett, a szökevényt pedig visszaadták törvényes urának. Az útlevél nélkül kóborlók cselekményének megítélésénél a 18. században a legszélsőségesebb változatokkal találkozunk,

119 hiszen az elbírálás mindig a körülményektől függött: ha éppen valamilyen bűncselekmény tettesét gyanították az elfogott ismeretlenben, ha szökött rabot vagy katonát kerestek, vagy épp példát akartak statuálni, másként ítélték meg, mint ha minden gyanú nélkül bukkant fel az idegen. Az útlevél nélküli járás-kelés önmagában nem volt főbenjáró bűn, ha egyéb gyanú nem merült fel; ún. „arbitrárius", bírói mérlegelés szerinti büntetés járt érte. Békeidőben, járványmentes korszakban előfordult, hogy büntetés nélkül továbbengedték,

120 esetleg megyéről-megyére kísérve, kézről-kézre adva hazaküldték a mondott lakóhelyére

121 (ha közben meg nem szökött); néha fogvatartották, s megtudakolták, ott lakik-e valóban, ahol állítja, vagy kezesség ellenében bocsátották szabadon.

122 A csavargó életmód büntetése — a körülményektől függően —• 15—32 botütés (nőknél ostorcsapás) volt,

123 s ezt szerették nyilvánosan — piactéren, vásárnapon — végrehajtani, a nevelő példa kedvéért. Ha volt a megyében nagyobb szabású közmunka — árokásás, csatornaépítés —, közmunkára is ítéltek csavargó személyeket.

124 De az sem volt ritka, hogy katonaállítási kötelezettségét tudta le a megye azzal, hogy az útlevél nélkül talált ifjút katonának adta.

125 Mindenesetre éjszaka, járatlan úton kóborolni súlyosbító körülménynek minősült,

126 különösen, ha a környéken lopás, lókötés történt.

127 A legrosszabb közbiztonságú megyékben — Temes, 116 Benda i.m. 8. p. 117 Miután a rendek az 1764. évi országgyűlésen nem fogadták el a királynő javsalatát. — A rendelet nem tartalmaz sok újítást, de pontosan szabályozza az úr és a jobbágy viszonyát. 118 Eckhart i.m. 210—212. p. 119 Hajdú Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Nemzet és emlékezet. Magvető Kiadó, Bp., 1985. 120 U.o. 218. p. 121 U.o. 191—192. p. 122 U.o. 68., 72. p. 123 U.o. 148—149. p., 154., 215. p. 124 U.o. 133., 138. p. 125 U.o. 170—172. p. 126 U.o. 220. p. 117 U.o. 223. p. 215