A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Horváth Éva: A hazai postai járatok és járműveik a 18—19. században, a korabeli szakirodalom tükrében 183

gassága 55 cm. A kis kocsi bakülése kétszemélyes, az ülés alatti tartállyal, amely lefelé nyílik. Terhelhetősége 300 kg. A kocsikat gyártó cég: Zsigmondy Károly utóda. A század végére ugrásszerűen megnövekedett a nem személyszállító járművek száma. A fővárosban 1867-ben 72, 1884-ben már 236 pályaudvari és helyi járat volt, amelyhez 75 nemzeti színű kincstári kocsit és 120 lovat használtak. A szolgálatot huszonnyolc kocsis, három főkocsis és egy lovászmester látta el. A kariolkocsik beszerzését és karbantartását — bizonyos évi kocsiátalány engedélyezése mellett — fokozatosan, elsősorban vidéken a szállító postamesterekre bízták. Ettől kezdve csak az I. osztályú kincstári postahivatalok — főleg helyi pályaudvari összekötettéseikhez —szerzik be a kocsikat központilag. A posta a személyszállításban már csak annyiban működött közre, hogy ahol semmilyen szervezett közlekedési lehetőség nem volt, ott a postamester bonyolította le a szállítást, de már nem állami, hanem saját magánvállalkozásként. A posta ezért a még meglevő személyszállító postakocsikat 1892-ben eladta a postamestereknek és azok már csak mint helyi közlekedési eszközök szállították az utasokat a vasúthoz. 1893-ban a posta saját vállalkozásában végleg felhagyott az utasszállítással. A postai küldemények szállítása viszont rohamos fejlődést mutat; ezt tükrözi a járatok és szállító járművek számának növekedése is (1. táblázat). 1897 óta szabványszerű járművekkel látták el a szállító postamestereket is. Budapesten a szabványos járműveket a kincstár állította elő és tartotta karban. A lóistálló ugyan még akkor magánvállalkozásban volt, de ettől kezdve állami felügyelet alatt. A postakocsikat Budapesten 1898-ban vették állami gondozásba, s a budapesti járműtelepre bízták, ahol a javítások házi elvégzésére bognár- kovács műhelyeket rendeztek be. A járműtelep — akkori nevén Budapesti Lófogatú Postaszállítási Üzem — gondozása alatt 1894-től, méltánylandó esetben, a szállítás albérletbe adását is engedélyezték. A járműtelep létrehozása nagy lépést jelentett az új közlekedési eszközök térhódítása felé is: a 20. században megindult közúti motorizáció lassan megszüntette a postakocsik forgalmát és a járműtelep a gépjárművek központja lett. Azokhoz az utazásokhoz, amelyekhez a múlt századokban napok, sőt hetek kellettek, azt mai rohanó világunkban a vasút, autó és repülőgép szinte órák alatt teszi meg. A postakocsiknak néha a múzeumokban felhangzó kürtjelei pedig a letűnt romantikus időket idézik. A VASÚTI MOZGÓPOSTA A múlt század harmincas éveiben kezdődtek azok a nagyjelentőségű közlekedési újítások, amelyek fokozatosan kiszorították a postát a személyszállítás területéről. 1831-ben megindultak az Első Dunagőzhajózási Társaság menetrendszerű járatai a Dunán. 1840—46 között megépült a Pozsony—Nagyszombat közötti lóvasút, 1846-ban a pest—váci, 1847-ben a pest—szolnoki gőzüzemű vonalat adták át a forgalomnak. Az új közlekedési eszköz, a vasút nagy sikere nyomán csakhamar rájöttek, hogy az a postai szállításra is alkalmas. A Pestről Kolozsvárra menő új malle-járaton a postakocsit 1847-től Szolnokig vasúton szállították és csak innen ment országúton. A Monarchia területén 1850-ben Bécs és Oderberg között indult meg a vasúti 199