A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

I. RÉSZ • A Közlekedési Múzeum gyűjteményeinek története 39 - Dr. Dienes Istvánné: A plakátgyűjtemény 95

Noha a magyar és a külföldi plakátművészet és nyomdatechnika fejlődése, a közízlés, a stílusirányzatok változása elevenen kirajzolódik gyűjteményünk tanulmányozása során, számunkra — mint szakintézmény számára — mégsem a plakát művészi kivitele az elsődleges szempont. Az információérték az, ami az idők múlásával megsokszorozódik, s előfordul, hogy egy-egy adat, esemény tekintetében vagy egy ábrázolás részeleteivel kapcsolatosan a plakát — ez a rövidke létre szánt utcai papírdarab — forrásértékűvé válik a történész számára. Ilyen meggondolással gyűjtjük tudatosan, a számunkra elérhető legszélesebb körben a mai plakátokat is, amelyek becsét az utókor fogja igazán érezni. A különféle közlekedési szakágazatok reklám és hírközlő plakátjain kívül feladatunknak érezzük a múzeumi plakátok gyűjtését is, mindenekelőtt a hazai és külföldi technikai múzeumoktól (1. és 2. ábra). Megőrizzük évről évre az Országos Múzeumi Hónap plakátjait, sőt igyekszünk beszerezni — anyagi áldozatok árán is — a nemzetközi múzeumi szervezetek plakátjait is. így vásárolta meg a Múzeum az elmúlt évben a Párizsban kiadott színes ICOM—UNESCO plakátot, a világhírű spanyol absztrakt festőművész, Ioan Miró „La Sieste" című, 1925-ben festett képének motívumával. Saját múzeumunk bel- és külföldön rendezett kiállításainak plakátjait természetesen szintén besoroljuk gyűjteményünkbe,

2 sőt, a kivitelezésre nem került művészi terveket is. Végül jelentős csoportját képezik gyűjteményünknek a különféle mozgalmi, politikai-társadalmi mozgósító plakátok. Voltaképpen ebbe a legutolsó csoportba is sorolhatjuk gyűjteményünk legrégebbi darabját, nemzeti történelmünk egyik drámai időszakának dokumentumát: 1849. július 3-án, Pesten kelt a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium hirdetménye, amely mindössze 6 sornyi nyomtatott szövegében komor egyszerűséggel adja hírül a szabadságharc végső erőfeszítését: „Az ország kormányzójának rendeletéből miután a fegyveres erő, katonai s álladalmi szerek szállítása a középponti vasút minden eszközeit igénybe veszi, rajta minden magán személy és vagyon forgalom megszüntetik."* A Középponti Vasút ekkor mindössze a néhány éve megépült Vác—Pest és Pest— Szolnok vonalat jelentette. Amikor ez a vonal újra felbukkan gyűjteményünkben, már csak részlete a „k. k. südöstliche Staats-Eisenbahn"-nak, s kétfejű sasos osztrák címer díszíti a német nyelvű díjszabási hirdetményt. 1852. január 24-én adták ki a Marchegg-től Szolnokig vezető Délkeleti Államvasút nagy méretű, 63x90 cm-es falragaszát, amely a fenti útvonalon személyek, poggyászok, gyorsáruk, lovak, kutyák, teheráruk szállításának feltételeiről és költségeiről tájékoztat. Sokrovatos, sűrűn szedett gótbetűs szövegével, mérföld-mutatóival, díjtételeivel bizony alapos tanulmányozni valót nyújtott az utazni szándékozónak, de ez érthető is: ekkor kellett megtanítani a közönséget az új technikai csoda, a vasút használatára. A következő években a menetrendi plakátok mind tömörebbé és tárgyszerűbbé válnak. Általános szokás lesz hamarosan, hogy útvonal-térkép is szerepel a menetrendi lapokon, feltüntetik a legkisebb feltételes megállókat, a csatlakozásokat, s persze a menetidő, a vonatsűrűség, a viteldíj és sok minden egyéb is megállapítható ezekről. A Tiszavidéki Vasút magyar és német nyelvű menetrendje 1864-ből, a Magyar Nyugoti Vasúté 1872-ből, a Kassa-Oderbergi Vasúté 1890-ből, a MÁV, a GYSEV és a Déli Vasút tucatnyi menetrendi hirdetménye a századforduló körüli évekből gyűjteményünk féltett darabjai közé tartoznak. A Szamos völgyi Vasút 1903. évi plakátja pl. nemcsak azt árulja el, hogy a Kolozsvár—Nagybánya közötti 194 km távolságot pontosan 8 óra alatt lehetett személyvonattal megtenni, de még az utasellátás múltjá2 Ezekből egy csokorra valót közöl az * alatt idézett évkönyv; 119—134. p. 3 Fényképét 1. az * alatt idézett évkönyvben, 59. p. 96