A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Dr. Bíró József: A magyar Duna-tengerhajózás története a felszabadulásig 209

, 20. ábra. Mezőgazdasági gépek átrakása a M. Kir. Budapesti Nemzeti és Szabadkikötőben A DTRT-vel szoros kapcsolatban álló vámmentes kikötő további fejlődése következtében a vállalatnak további forgalmi lehetőségei nyíltak meg. 1937 közepére elkészült a kikötő harmadik északi medencéje, és létesítményeit a nemzetközi tranzit áruforgalom számára szabadkikötővé nyilvánították. Jellegének megfelelően megváltozott a kikötő neve is: „Magyar Királyi Budapesti Nemzeti és Szabadkikötó

r,,-re. A szabadkikötő (punto-franco) olyan vámmentes kikötőnek számít, ahová külföldi árut elvámolás nélkül hozhatnak be, ott feldolgozhatják, csomagolhatják és vámolás nélkül szállíthatják tovább. Ez a lehetőség előnyt nyújtott a nemzetközi kooperációkra, mellyel számos hazai és külföldi vállalat élt, és a szabadkikotőben tranzit-elosztó, kikészítő, feldolgozó és kiszerelő üzemet létesítettek. 1942-ig három betonvázas raktárt (9840 m

2 hasznos rakterülettel), valamint egy faraktárt építettek. Az itt létesült húsfeldolgozó üzem, konzervgyár, kekszgyár, hűtőház, autószerelő üzem és szőrmefeldolgozó üzem számára 1942-ig öt ún. üzemházat létesítettek, egyenként 700 m

2 hasznos rakterülettel. A kikötő további fejlesztésére is készen álltak a tervek, megvalósításukat azonban a második világháború eseményei megakadályózták.^ Ettől kezdve a szabadkikötő lehetőséget adott a közel-keleti országoknak arra, hogy áruikat a társaság hajóin közvetlenül eljuttassák a budapesti szabadkikötőbe és további kezelés után Közép-Európában kedvezőbb feltételek mellett értékesíthessék. 1937-ben a „Budapest" motoroshajó 8 utat teljesített (főleg Budapest és a görög kikötők között) összesen 6707,7 t árut szállított el, megtett 30 703 tengeri mérföld utat, összesen 10 268 567,7 tonnamérföld teljesítménnyel. A „Szeged" motoroshajó 29 Bíró József: A Budapesti Nemzeti és Szabadkikötő fél évszázada. Közlekedéstudományi Szemle, XXIX. évf. 1979. évi 12. sz. 557. p. 237