A Közlekedési Múzeum Évkönyve 3. 1974-1975 (1977)

II. RÉSZ • Módszertani és közlekedéstörténeti tanulmányok 111 - Jordán Károly—Kócziánné Szentpéteri Erzsébet: A Kölber-kocsigyár története 213

ben fokozatosan vezették be a munkamegosztást, és így ez egyszerű tőkés kooperáció lassan átnőtt tőkés manufakútrává."

3 A manufaktúra a kézi technikán alapult, így a fejlődés egyetlen formája a munkamegosztás volt, amelyet a kocsigyártó üzemek úgy oldottak meg, hogy továbbfejlesztették a kocsigyártás alapjául szolgáló kézművesipari szakmák termelő folyamatának eredeti munkamegosztását, és a szakmákat egy helyen egyesítették. „A manufaktúrában a munka mindig kézműves jellegű maradt. így a termelő folyamat alapja továbbra is a szakmai ügyesség maradt, most már azzal a különbséggel, hogy minden munkás csupán egyetlen résztevékenységben fejthette ki képességeit, mutathatta be ügyességét, így e résztevékenység szolgájává lett."^ A manufakturális fejlődés a kezdeteinél tartott ugyan, és a céhes keretek között jelentős vagyonra szert tett Kölberek a már említett kocsigyártók mellett szintén felismerték e fejlődési lehetőség jelentőségét, azonban továbbra is éltek a vagyongyarapítás klasszikus módozataival. Kölber Kázmér három fia közül Jakab vette át a kocsigyártó üzem vezetését. Szaktudását Bécsben szerezte, mint nyerges, és a családi hagyomány szerint az udvari műhelyben három díszes nyerget készített mesterremekként. Hazatérve a legnagyobb budai kocsigyártóhoz szegődött el. Müller Fülöp kocsigyártó mester József nádor udvari szállítója volt, és a 18-19. sz. fordulóján nemcsak Buda, hanem az egész főváros legjelentősebb kocsigyártó iparosaként tartották számon.

5 Kölber Jakab apja példáját követve, feleségül kérte Müller Karolint, akinek gazdag hozománya tovább gyarapította a Kölber vagyont. így már elegendő tőkével rendelkezve, és a kocsigyártó mesterség Bécsben szerzett legújabb fortélyainak

6 birtokában, Kölber Jakab bátran kezdeményezett, és a belső piac felvevőképességét - amely a század első évtizedeiben egyre nőtt kihasználva, megkezdte a hintógyártást a magyar arisztokrácia és gazdag polgárság számára, amikor 1813-ban átvette és folytatta apja üzletét. „Az a tapasztalat, hogy nemcsak a mágnási osztály, hanem az egész ország kocsi-szükségletét Bécsben fedezi, ugyan nagy szomorúsággal töltötte el, de józan érzéke és éles látása megsúgták neki, hogy e baj oka nem annyira a kocsivásárlókban, mint a magyar kocsigyártás megbízhatatlanságában s tökéletlenségében rejlik."

7 3 Magyarország története 1790-1849. III. köt. Bp., Tankönyvkiadó, 1961. 84-85. p. 4 Marx: A tőke I. Bp., Kossuth Kiadó, 1961. 365. p. 5 Müller Fülöp kocsigyártó mester budai üzeme jóval 1790 előtt keletkezett. A céhes kézműves lassan kiemelkedett társai közül és a kocsikészítéssel (kapcsolatos részmunkákat mestertársaival végeztette el, akik neki is dolgoztak megrendelésre. Müller azután az egyes mesteremberek által elkészített kocsialkatrészeket összeszerelte. A heterogén manufaktúra kialakulása előtti legelső állomás volt ez az állapot, még a céhen belül. A fokozódó igények az üzem további növelésére ösztönözték Müllert. Ez azonban tőkét igényelt. Éppen ezért Müller pozsonyi szakmatársaival és tőkés vállalkozókkal társult: 1796. január 23-án szerződés jött létre Pozsonyban. 1838-ban lemondott jogáról Schnapp Mihály boroszlói kocsigyártó javára, akinek átengedte teljes gyári felszerelését. Az átadás előtt az üzem 7 hó és 15 nap alatt 26 150 frt-ot vett be kerékért, kocsi javításért. Évi átlagban 60 000 frt forgalmat bonyolított le. Korábban állandóan 30-40 munkást foglalkoztatott, 1838-ban 26 főt. Ebből 7 kovács, 7 kerékgyártó, 3 nyerges, 5 lakkozó, 2 lakatossegéd volt és 2 segédmunkás. (L. Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés 1790-1848. Bp., Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951. 66. és 210. p.) 6 Ilyen volt a 19. sz. elején a vastengely alkalmazása a hintóknál. A Kölber-féle kocsigyár üzleti könyveiben külön följegyezték, mikor valamelyik kocsin vastengelyt és vaságytokot alkalmaztak. (Közli: Gaul Károly: XXIII. Csoport. Járóművek. Kiállítási jelentés IV. Bp., 1886.) 7 Kölber Testvérek. Magyar Sálon, 1889. (11.) 131. p. 215