Régi órák kiállítása (Budapest, 1925)

Végh Gyula: Előszó

ELŐSZÓ.

Az Óvsz. Magy. Iparművészeti Múzeum egykor oly nép* szerű időleges kiállításait a jelenlegi mostoha időkben, sajnos, csak ritkábban, a fűtést nem igénylő tavaszi és őszi hónapok alatt rendezheti. Ezúttal kiállításunk tárgyául az órát választott tűk, a hű élettársat, mely otthonunkban vagy személyünket minden útján kísérve, jóban*rosszban szinte megosztja velünk az örömet, szenvedést, jelzi a várva=várt szerencsés perceket és átsegít bennünket a hosszú bánatos órákon. Ketyegése, csengő ütése szinte elválaszthatatlan az otthon fogalmától. Az óra pedig, melyet nekünk kedves személyek életükön át viseltek, mintegy az ő egyéniségüknek részévé vált s becses emlék marad szeret= teink után.

Nem csoda, hogy az órák művészi díszítése legrégibb időktől fogva szokássá vált. Már az ókorban használatos nap* és csillag* órák, majd a középkor különféle időmérői — a homokórák, vízzel hajtott órák stb. — többé*kevésbbé művészi kiképzést nyertek. Még nagyobb tere nyílt az iparművészetnek a mechanikus szerkezettel mozgásba hozott kerekesórák feltalálása óta (1300 körül), amivel a hordozható, asztali, nyakon vagy gyűrűként viselhető, csüngő* és zsebórák, valamint a legváltozatosabb automata szer= kezeteket működésbe hozó órák ideje is elkövetkezett. Elsősorban persze a fémművesség és ötvösség számára nyílt bő alkalom ízlését és tudását az óraszerkezeteken és az órák külsején gyako* rolhatni. (Áttört és vésett díszítések magán a szerkezeten, zomán* colás, ékköves díszítés, trébelés a számlapon vagy az óra tokján, melyet csüngő* és zsebóráknál a legváltozatosabb alakokban formáltak a kedvelt halálfejektől és keresztektől, könyvtől, szélén* céktől a kagylókig, különféle gyümölcs*alakokig, hangszerekig stb.)

A XVIII. század vége és az empire a fa* vagy kőóraállvá* nyokon alkalmazott fémveretekben fejtett ki nagy művészetet.

1»