Régi egyházművészet országos kiállítása Budapest, 1930
4 bekötött könyv : ennyi az egész. Már a csúcsíves és a renaissance ízlés korából többet menthettek át a templomok : szárnyasoltárokat, faszobrokat, az Olaszországból hozott, bársonyokra applikált hímzésű, gyöngyökkel kivarrott miseruhákat, infulákat, a gót építészet stílusában felépített úrmutatókat, zománcos és filigránmívű kely- heket és ismét — Mátyás király könyvkedvelésének példáját követve — díszesen kifestett, ezüsttel kivert bársonykötésű misekönyveket, óriási méretű antiphonálékat. Mindezekből kiállításunk már elég gazdag sorozatokat mutathat be. Igaz, hogy e korok műkincseinek csak egy részéről állapítható meg, hogy Magyarországon készült, vagy éppen magyar kézművesművész keze alól került volna ki, de ez semmit sem von le megrendelőik érdeméből, akik a műtárgyakkal a szépnek szeretetét. finomult ízlést hoztak az országba és a későbbi nemzedékek fejlettebb műipari tudásának alapjait a legnemesebb előképek meghonosításával fektették le. A barokk kor nemcsak hogy minőségben és mennyiségben gazdagítja a templomok művészi felszerelését, de a belföldi kézművességet is nagyobb mértékben foglalkoztatja. Az ötvösművek nagyrészt hazai mesterek művészetét dicsérik; a miseruhák hímzésében, a könyvek kötésein félreismerhetetlenül magyaros motívumokra találunk. Végül a klasszicizáló kor, a XVIII. század vége és a XIX. eleje, bár előképeit szintén külföldön, a franciáknál és Bécsben keresi, mégis gyakran árul el sajátos magyaros ízlést, mely alkotásait a külföldiekétől megkülönbözteti. A legsúlyosabb veszteséget, mely régi műemlékeink állagát érte, a trianoni béke okozta : elragadta tőlünk a városi kultúrában és kézművességben legfejlettebb, háborús századok veszedelmeitől leginkább megóvott s éppen ezért régi műemlékekben leggazdagabb országrészeket. Kiállításunk Erdély és a Felvidék nélkül nem adhatja a régi magyar egyházművészet teljes és hű képét. Hogy mégis sikerült összehozni a régi magyar egyházművészet annyi megbecsülhetetlen emlékét, amennyit a millenniumi kiállítás óta közönségünk együtt nem láthatott — mert hiszen a: 1913. évi kehely kiállítás az egyházi művészetnek csak egy részét ölelte fel—, azt a megértésnek és meleg pártfogásnak köszönhetjük, melyben a Régi Egyházmüvészeti Kiállítás eszméjét minden illetékes tényező kezdettől fogva részesítette. Elsősorban köszönettel tartozunk dr. Serédi Jusztinián hercegprímás úr Őeminenciájának, aki a kiállítás fővédnökségét elvállalni és az egyházi hatóságokat a kiállításon való részvételre buzdítani kegyes volt. Köszönet illeti erkölcsi és anyagi támogatásáért a Szent Imre-ünnepségek rendező
