Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)
17 szintén az angolok érdeme. De nem az ő találmányuk. Annak a messze keletázsiai művészetnek a hatása ez, mellyel a hetvenes és a nyolcvanas években egyre sűrűbb lett az angol tengerésztisztek barátsága. Ez a japán-barátság nemcsak az impresszionista festészetet termékenyítette meg csodás kolorizmusával, finom beállításaival, de már jóval előbb motívumokat, frisseséget adott a szigetvilág új iparművészeiének. Európa a maga kételyeit, hitét, misztikus lelkét és megrendüléseit akarta belefesteni a színek világába. Értelmi békóktól volt terhes egész művészete. És ekkor a messzi távolságból egy művészet jött át hozzájuk, amely tiszta vonalas és festői elemekben élt, amely nem akart sem többet, sem kevesebbet, mint amire a maga nyelve képessé teszi. Olyan volt ez a művészet, mint egy tiszta dal, amely ujjongva örül a létnek. Hogyne kaptak volna rajta az angolok. Hisz épen az ő nyílt, egyenes jellemüktől, edzett lelkűktől, földszagú optimizmusuktól mindig idegen volt az a cikornyás, gall ízlés, mely csillogó, pompázó, kagylós, tükrös és szivárványos műtárgyakat, aranyozott székeket, összeroppanó asztalkákat, fluoreszkáló ékszereket akart a polgári lakásba helyezni, mint egykor a főrangúakéba. Az ő gondolkozásukkal, individuális nevelésükkel, egészséges gyomrukkal
