Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)

harsogják az önbizalom hangján, hogy a világ munkásainak szolidaritása fogja megteremteni a jövőt. A gépet, amely minden szociális átalakulás igazi motívuma, gyűlölik, de a munkást testvérüknek tartják. És Ruskin épen olyan szeretettel tanítja a sheffieldi munkást a szép dessinek rajzolására, vagy a Carlyle igéire, vagy a csigák életére, amily szívesen korunk egyik legnagyobb és legelőkelőbb dekoratívművésze, Ashbee, beül a Guild of Handi- craftben a munkás mellé a padba, hogy egy fém- csatt zománcozására megtanítsa. Könnyű volna azt mondanom, hogy szociális ez a művészet, mert szívük, intelligenciájuk és egész belátásuk mind a munkás-proletár mellé vonja őket és mindegyikben lázadó indulatot kelt a tőke, az indusztrializmus könyörtelensége iránt. Ámde nem ezért szociális az ő művészetük. Nem a művész pártállása, nem is a versbeszedett, vagy megfestett erfurti Programm tesz egy művészetet szociálissá. Turner, aki elragadtatással festette meg az első lokomotivot, szociális szempontból is határozottan jelentősebb, mint Uhde az ő német paraszt-szociálizmusával. Nem a programm, nem a tárgy tesz egy művészi megnyilatkozást szociálissá, hanem etikája. Ennek az angol iparművészetnek akkor is, ma is az a mélységes szuggesztív öntudata volt, hogy csak egy