Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 12. (Budapest, 1970)
IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM — MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Vadászi Erzsébet: Teniers parasztjai egy Esterházy ülőgarnitúrán
figyeli. Május-júniusban megintcsak előtérbe kerül a mezei munka (9. kép), a paraszti ruhába öltöztetett gereblyés kertésznő mellé odakerül a nagykalapos, szakállas, birkát nyíró öreg paraszt. Következő székünk július-augusztust mutatja be az aratás jelenetével, a jobb sarokba helyezett sarlóval (10. kép). Szeptember-október a gyümölcsérés, szüretelés, mulatozás ideje. A hagyománytól eltérően nem a közkedvelt kinti szüretelést. hanem belső térben muzsikáló, táncoló férfiakat láthatunk (11. kép). A sorozatot havas fa alatt korcsolyázó pár zárja be november-decemberben, s ezzel véget ér a falusi képek sora. Az Esterházy ülőgarnitúra az ábrázolás tárgya és a megmunkálás módja tekintetében nem egyedülálló a magyar iparművészet történetében. A XVII— XVIII. században kedvelték és gyakran alkalmazták — különösen a textilművesség körébe tartozó tárgyakon — a jelképes hónapábrázolásokat. Valószínűleg az Ausztriához közel eső Nyugat-Magyarországon készült az a kézimunka mintakönyv is, amelyet Stark Mária Krisztina kezdett el rajzolni 1697-ben. 21 A könyvecske utolsó három lapján négy-négy ovális, az évszakoknak megfelelően levelekkel, virágokkal vagy gyümölcsökkel kereteit mezőben egyesével a hónapok munkaábrázolásai következnek egymás után. Január: favágás, főzés, melegedés; február: farsang, vigadozás, álarcos puttók tánca; március: kertásás; április: faültetés; május: mezei ünnep, tánc, muzsika; június: birkanyírás; július: gereblyézés; augusztus: aratás; szeptember: gyümölcsszedés; október: szüret; november: vadászat; december: disznóölés. Sajnos nincs arról tudomásunk, hogy ezek a minták valóban kivitelezésre kerültek-e vagy sem. A XVII. századtól a XIX. századig inventári um okban és egyéb okleveles leírásokban gyakran olvashatunk gros és petit point technikával készült hímzésekről, amelyeket Európa-szerte ismert minták után csináltak magyar főúri udvarokban és köznemesi kúriákban. Nem véletlen, hogy egész Európában point de Hongrie névvel illetik azt a kárpitvarrást, amelyet színes fonállal zegzug vonalakkal díszítenek. A korábbi egyszerűbb és geometrizáló formákat később a XVIII. század első felében felváltják a lombdíszes, majd jelenetes kézzel varrott kárpitok, mint amilyenek például múzeumunk 24.507 és 24.508 leltári számú ülőbútorai, vagy a Nemzeti Múzeum-beh regéci Rákóczi-bútorok, vagy a hontszentantah csigáslábú, kárpitozott székek. A XVIII. század közepén Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc álló alakjával díszítették az egykor a Dessewffy-gyűjteményben volt két hátasszéket is. 22 Szeretnénk kiemelni, hogy utóbbinak bútorváza flamand hatást tükröz esztergályozott, faragott kialakítási módjával. A szék konstrukciója tehát németalföldi bútorművességre jellemző stílusjegyeket mutat, viszont kárpitja magyar munka. Az Esterházy-garnitúra esetében fordított a helyzet: általános európaibb bútorvázon a kárpit németalföldi — mint feltételeztük —, David Teniers II és III metszeteinek alkalmazásával készült. A németalföldi festő ihlette figurákkal díszített ülőbútorok hozzánk német—osztrák közvetítéssel kerülhettek. 2 ' Schönbrunnon és Bécsen kívül ugyanis délnémet területen ma21 Stark Mária Krisztina kézimunkakönyve. IM Adattár, lelt. sz. 63, 22 Voit Pál: Régi magyar otthonok. Bp. 1942. 165. (fénykép). 23 Kreisel, Heinrich: Geschichte des deutschen Möbels. München, 1968. A 649, sz. képen egy délnémet, 1700—1720 körüli, gros és petit point kárpitozással készült karosszéket mutat be, amely a weihersheimi kastélyban lévő Hohenlohe-múzeumban található. E szék háttámláján a mi január-februárt szimbolizáló karosszékünk előfutárát láthatjuk (terített asztalnál ülő társaság).
