Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

ban ez egyre nehezebben ment. A pesti céhben is kiemelkednek egyesek, pl. Prandtner és mások. Rá kell mutatni arra is, hogy mindezekkel a társadalmi változásokkal párhuzamosan bizonyos munkamegosztás, vagy szaknyelven „szakosodás" is végbemegy. Különválnak az ötvösök sorából az arany- és ezüstművesek, ékszerészek, de mindezeken felül mégis marad egy mag, amely magát ötvösnek nevezi. Számuk azonban csekély. Külön izgalmas probléma lenne annak pontos meghatározása, hogy vajon az ismert művesek közül ki, mivel is foglalkozott tulajdonképpen, illetve az arany- és ezüstműves, ékszerész stb. címszó alatt milyen munkálatokat végzett. Gondolok itt pl. arra, hogy az ékszerészek jelentős része már nem is ékszerek készítésével foglalkozott, hanem csak azok javításával és árusításával. Érdekes, de egyébként könnyen érthető, hogy éppen az ékszerek előállításában, illetve ezen a körön belül egyes ékszerek készítésénél alakultak ki legelőször a kapitalista termelési formák. így pl. a lánc- és gyűrűgyárak legelőször jelennek meg. Az teszi ezt a jelenséget könnyen érthetővé, hogy az egyszerűbb gyűrűk és láncok előállítása tette leginkább lehetővé a gépi termelés megindítását. De ez már a XIX. század 60-as évei utáni fejlemény, s egyelőre kívül esik érdeklődési körünkön. Szentpéteri eddigi kutatói is megállapították már, hogy igen öntudatos, mégpedig művészi öntudattal rendelkező ember volt. De kétségtelen, hogy aki ismeri az Iparművészeti Múzeumban őrzött önéletírását, annak első pillantásra az is szembetűnik, hogy Szentpéteri öntudata mögött valami új van, vagy pontosabban fogalmazva, valami olyan törekvés húzódik meg mögötte, amely korában teljesen új volt, s eltérő az akkori ötvösök törekvésétől. Ezt röviden úgy is mondhatnánk, hogy Szentpéteri József tudatos művész akart lenni, s ami ezzel együtt jár, művészetéből akart megélni. Korábban ilyen jelenséggel csak ritkán találkozunk. Mint ahogy már kifejtettük, a feudális kor ötvöse művész és termelő volt egy személyben, mert e kettő még nem vált szét. Az ötvös fogalmába egyaránt beletartozott a nemesfémből használati és dísztárgyakat készítő mester és művész. A művésziség foka természetesen nagymértékben a dolog szubjektív oldalától : az egyéni művészi hajlamtól, képességtől függött. S az ilyen mester-művész személyeknél előforduló művészi öntudat hangsúlyozása is inkább csak azt jelentette, hogy a mester elismertesse művészi színvonalát azokkal, akik számára dolgozott. Szentpóterinél a művészi öntudat másképp jelentkezett. 0 valami egészen egyéni úton, egyéni elképzelések szerint kívánt elismert művésszé válni, olyan úton, amely részben egybeesett, részben egészen ellentétes volt a kor új fejlődési tendenciáival. Miben van ellentétessége a kor fejlődési tendenciáival? Már láttuk, hogy a fejlődés a technika fejlődésével a tömegtermelés, a kézimunka mennyiségének csökkenése, ennek következtében a díszítések átalakulása irányába mutatott. A fejlődés ellenére Szentpéteri mindenkor a kézimunka fontosságát hangsúlyozza, illetve az ahhoz való visszatérésre buzdít, ő maga — ezt eddig szemügyre vett tárgyai mutatják — a gépi munkálatok közül mindössze az öntött vagy préselt díszítéseket alkalmazta. Hogy milyen mértékben, ezt fellelhető összes tárgyainak részletes technikai vizsgálata döntené csak el. Egész tárgyakat sohasem készített gépi úton. Mint Horváth Henrik megjegyzi, ezt az ő művészi öntudata nem is engedte volna meg. Ezt az akkoriban elterjedt keresztelő érmek készítésével kapcsolatban jegyzi meg, de tapaszig