Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 7. (Budapest, 1964)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM — MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Batári Ferenc: A bútorgyűjtemény gótikus ládái

felület bordarendszeréhez hasonlóan — csak a bútor keretes váza készül erősebb anyagból, a köztes mezőket pedig vékony lapokkal töltik ki. Az így lényegesen könnyebbé tett bútor keretei úgy készültek, hogy a keret vájatába illeszkedő lapnak még maradt valamelyes tere a váltakozó hő, vagy a nedvesség hatására beálló mozgási folyamathoz, és így a bútor a vetemedés ellenére sem repedezett meg. A középkori művelődés nemzetközisége és egyetemessége a bútorművességben is kimutatható. Nagyobb eltérés csak észak és dél között van, amely elsősorban az anyag különbségében mutatkozik. Az északi bútorok anyagafőleg a tölgyfa, a délieké pedig a fenyő. Az északi bútorok román kori konstrukcióra emlékeztető sarokdeszkái szilárdan őrzik az ácsolás sarokmeg-j oldását. A sarokpallók — melyek lényegében a bútor vázának hordozói — és a fontos szerkezeti funkciót betöltő keretrészek mindig simán maradnak,: csak a betétlapok kapnak faragott díszítést. Az ornamentika főmotívuma az elvont jellegű csúcsíves rácsozat és a naturalisztikusabb redőmotívum. A rácsos faragás a kőplasztikával tart rokonságot, a redőmotívum pedig sajátos bútor dísz, amely a profilgyalú feltalálásának köszönheti elterjedését. A gótika második korszakában is, melyet talán a keretszerkezet alkalmazása időpontjával kezdhetünk meg, Európa bútorművességében Franciaország és Németalföld járt az élen. Habár mindkét motívumot mindkét országban alkalmazták, a fennmaradt emlékanyag tanúsága szerint, a rácsdísz inkább Franciaországban, a redőmotívum inkább Németalföldön kedvelt. A bennünket közelebbről érdeklő motívum a korábbi bútorok betétlapjának egyszerű redődíszeként jelentkezik, melyet alul, felül szamárhátíves vonalban lemetszettek. Később a dísz bonyolódik, végül naturalisztikus pergamen tekercset, más meglátás vagy elnevezés szerint, redőzött textíliát ábrázol. A gyakori németalföldi ládatípus négy alacsonyabb lábon áll, amely a négy sarokdeszka meghosszabbításából adódik. Az oldalak rámás szerkezettel készültek, a betétlapon pergamentekercset, vagy ,,X"-motívumos mintát találunk. Ilyen módon készült Múzeumunk 57. 185. 1. leltári számot viselő, tölgyfából faragott ládája, amely szintén a négy függőleges sarokdeszka meghoszszabbításán áll (4. kép). Mind a négy oldalán — alul és felül —- a négy sarokpalló peremvájatába egy-egy vízszintes deszka kapcsolódik csapos szerkezettel. Az egymás feletti vízszintes deszkákat araszos távolságban egy-egy csapoltan illesztett, függőleges deszkalap köti össze. Az árkolt peremrészek és a beleillesztett, csapolt lapok keresztül vannak fúrva és a csatlakozó részeket a furatokba süllyesztett fatüskék merevítik. Az egymáshoz merőlegesen csatlakozó deszkák négyzetes kereteket képeznek, amelyeket a peremvájatba süllyesztett betétlapok töltenek ki. A két hosszú oldalt négy-négy, a két rövid oldalt két-két álló téglalap alakú mező tagolja. A betétlapokba egyszerű pergamen motívumos díszt faragtak, a négy hátoldali betétlap simán maradt. A homlokoldal közepére helyezett vas-zárhoz a láda fedeléről induló, csuklós vaspánt csatlakozik. A láda belsejében, bal oldalon vájat látható, az egykori retesz nyoma.

3 A láda tagolása és puritán díszítése szigorúan a konstrukcióból következik. Arányaiban a célszerű formát követi és a súlyos tölgyfa anyagszerű 3 Magasság 72 cm, szélesség 163 cm, mélység 56 cm. Vétel magángyűjteményből, 2 Iparművészeti évkönyv VII. 17