Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 3-4. (Budapest, 1959)
Tasnádiné Marik Klára: A XIX. századi magyar kerámika néhány problémája
hogy a XIX. sz. elejétől a cseh porcelán- és keménycserép-gyárak által létesített városi lerakatokon kívül (1. kép), ezeknek egyszerűbb edényei a magyar vásárokon is megjelentek, még ott is versenyt támasztva hazai termékeinknek. Kézetünk szerint azonban kizárólag ez nem képezhette a sikertelenség okát. A francia fajansznak is meg kellett küzdenie fennmaradásáért az 1740-es évektől kezdve megfizethető áron beáradó német és kínai porcelánnal szemben. Mégis amikor de Vergennes kereskedelmi miniszter 1786-ban elfogadta azt a kereskedelmi szerződést, amelynek egyik záradéka az angol keménycserépimportra csak névleges vámot vet ki, Glot Richard sceauxi polgármester, aki egyben a helybeli színvonalas íájánszmanufaktúra tulajdonosa is, az érdekközösségbe tömörült 165 műhely nevében tiltakozik ez ellen, mondván, hogy a szerződés elfogadása 32 500 francia fajánsz-munkás kenyerét veszélyezteli. 3 Bár e tiltakozás hiábavaló volt, a francia fajánszipar a XIX. sz. elejéig fennmarad. Általában a nyugat-európai kerámiaműhelyeknek, az államilag szubvencionáltakon kívül, meg kellett küzdeniök fennmaradásukért. Csak azok, amelyek minőségben kielégítőt, formában és díszítményben a kor ízlésének megfelelő magasabb színvonalút, vagy komolyan művészit nyújtottak, prosperálhattak. A kemónycserép, mint alapanyag, elméletben igen alkalmasnak látszott magyarországi meghonosításra. Ez az angol fazekasgyakorlatban idegenből átvett technológiák alapján tökéletesített kerámikai anyag hőállóbb, tehát kevésbé repedező volt a fajansznál, s miután lehetővé tette a vékonyabb edényfalat, kisebb súlyánál és kevesebb helyigénylése következtében könnyebben volt szállítható. Ez a magyar viszonyok között is jelentős előnyt képviselt, mert majd minden műhely az egyetlen nagyváros, Pest felé törekedett lerakat ai val, és a vásárokat is felkereste, 4 ami megegyezett a külföldi gyakorlattal is. 5 A keménycserép a megjelenésével úgyszólván egyidoben jelentkező új stílusirányzat a neoklasszicizmus formáiba öltözötten kevesebb és egyszerűbb festett díszítést igényelt a porcelánnál, de kellemes meleg elefántcsont színével, a kosárfonat számos változatát utánzó domborított felületével még dísztelenül is elfogadható volt, szemben a hideg kékes-fehér csillogású mázas porcelánnal, amely mindenkor igényelte a díszítést. Alapanyaga, egyszerűbb gyártási technikája nagyobb termelékenységet biztosított, tehát a mázas cserepet kivéve minden eddig ismert kerámiafajtánál olcsóbb volt. Bár alapanyagának összetételében s ennél fogva tulajdonságaiban már nem egyezett ősével, a kőcseréppel, az angol s az ebből átvett német elnevezés megőrizte eredetét, a stonware, illetve Steingut megjelölésben. Meggyőződésünk, hogy az elnevezésnek szolgai — kőedény, vagy ángluskőedény — fordítása nem vált a magyarországi elterjedés javára. Már csak azért sem, mert az anyag tartóssága szempontjából semmiképpen sem volt ennek megfelelő. A franciák és skandinávok már körültekintőbbek voltak ezen a téren és jobban hangzó ,, faience fine ós faience anglaise' '-nek illetve ,, flint porslin"-nek nevezték. Maga Wedgwood, aki nemcsak kitűnő keramikus ipa3 Lane, Arthur: French Faience. London, 1947. 4 Pivirotti Oszvald kassai keménycserépgyáros 1818 k. a debreceni vásáron állítja fel sátrát, amelyben készítményeit árusítja. Mihalik Sándor : Pivirotti kőedénygyára. Folia Archaeologica. Budapest, 1956. 5 A francia keménycserépedényeket rendszeresen vásárokon is árusították. SaintSere: Faiences de Creil Montereau, Plaisir de France. Paris 1958. évf.
