Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

I. TANULMÁNYOK AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIBŐL - Cs. Katona Imre: A szendrői ref. egyház XVIII. századi nyomott úrasztalterítője és a hazai nyomás fejlődése a XVII—XVIII. században

1790-es években — jelez. 1782-ben Pápán, 1784-ben pedig Óbudán (a mai Goldberger-gyár) létesül kékfestő fabrika. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a kékfestés nyugatról, Németalföldről került hazánkba, mint ahogy Németalföld hatása — az Amszterdamban tanult tudós ifjak útján — egész kulturális életünk keresztmetszetében tükröződik. A legkülönbözőbb mesteremberek tanulnak Amszterdamban. Érdekes, hogy a XVIII. század első felében, amikor az iparfejlesztés igénye már nálunk is kezd felmerülni, Szinnyei Merse Kristóf kassai kerületi biztos — aki egyébként már belátta a manufaktúrák szükségességét — azzal a javaslattal állt elő, hogy a szövetgyártás bevezetésére holland mestereket hozna az országba. A magyarországi céhek ugyanis képtelenek arra, hogy az időközben megnövekedett igényeket kielégítsék. (Magy. Műv. Tört. IV. 220.) Persze, mint több más, ehhez hasonló kezdeményezés, a főurak makacsságán és hajlíthatatlanságán ez is elakadt. Németalföld eleven és sokoldalú kapcsolata már ekkor, a XVIII. században érezhető, különösen a textilművészetben és ezzel kapcsolatos egyéb céhes iparokban. A nyomásművészetben azonban nem olyan egyszerű e hatások leolvasása, egyrészt azért, mert Németalföld művészete rendkívül heterogén, a renaissance nemcsak közvetlenül, hanem közvetve, Franciaországon keresztül is hatott rá, másrészt Németország eredményeit, és saját helyi hagyományait is felhasználta és széleskörűen alkalmazta művészetében. Persze a magyar nyomásművészet fejlődése, XVIII. század eleji képe nem érthető meg, ha csak Németalföld hatásait vesszük figyelembe és elfeledkezünk arról, hogy saját nemzeti hagyományaink is döntően belejátszottak e művészet kialakulásába. Itt nem a nyomó-iparra gondolunk, hiszen akkor annak még nem volt és nem is lehetett hagyománya. Annál fejlettebb volt ezzel szemben hímzőművészetünk, aminek mindmáig számtalan emléke fennmaradt ; így a két textilművészeti ág eredményei összehasonlíthatók. A magyar hímzőművészet a hódoltság két évszázadában sem sorvadt el, hanem tovább gazdagodott keleti és oszmán—török elemekkel. Üj motívumok bukkannak fel, melyeknek legkedveltebb elemei közé tartoznak : a rózsa, a tulipán, a jácint, a szegfű, stb. E motívumok úgyszólván állandó elemei nyomásművészetünknek is. De nemcsak a formák, a motívumok szinte szószerinti azonossága is e két műfaj rokonságára mutat. A motívumok megfogalmazása még mindig hímzésszerű. A nyomásban is ugyanúgy ábrázolnak, mint a hímzésben, ahol ott a foltszerű megjelenítést választják, a hímzésben is mindig a széles laposöltésű technikai megoldást láthatunk. Szeretik kihasználni a vonallal való mintázás lehetőségeit. Ez nyomástechnikailag — tekintettel arra, hogy a dúcok ebben az időben még kizárólag fából készültek —• igen nehéz feladat elé állítja a nyomót, illetve a dúc faragóját. Már az eddigi kutatások alapján is megállapíthatjuk, hogy XVIII. századi nyomásművészetünkre különösen két tényező gyakorolt hatást. Németalföld és saját nemzeti hagyományaink, elsősorban hímzőművészetünk. Ez utóbbi kérdésére még visszatérünk anyagunk tárgyalása kapcsán. Ott majd látni fogjuk, hogy a hímzés és a nyomott kelmék között milyen szoros és elszakíthatatlan az összefüggés. Még bonyolódik azzal is a kérdés, hogy a magyar textilművészet is mutat — Németalföld hatásain is túlmenő renaissance igazodást, másrészt Németalföld és az e művészetre ható francia textilművészetre is igen nagy hatással volt Itália renaissance művészete. Nem csodálatos tehát, hogy XVIII. századi művészetünkben sokszor olyan erősen hat még a renaissance, hogy szinte egy-két évszázaddal korábbi időben érezzük magunkat. A barokk stíluskorszak csak egykét sajátos motívumban és a komponálás oldatlanságában jelentkezik.