Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

I. TANULMÁNYOK AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIBŐL - Diószeginé Egyed Edit: Közelkeleti állatplasztikákról

nem maradtak ránk tárgyi emlékek. A 18. századtól kezdve azonban már újból felbukkannak az állatábrázolások, s e korból több példányt őriznek gyűjteményeink. Jelen tanulmányunkban nem tértünk ki a spanyolországi mohamedán korszakban létrejött állatplasztikák vizsgálására. A spanyol—mór területen virágzott, önállóan fejlődött stílus vizsgálatakor ugyanis más szempontokat kell szem előtt tartanunk, mint amit a Nyugat-Ázsia területein kifejlődött művészet vonatkozásában alkalmazunk. Ennek vizsgálatakor erőteljesebben kell az európai hatásokat figyelembe venni, mint az előző esetben. Ezeknek a műtárgyaknak a stílusában jól tanulmányozható az a történeti fejlődés, ami a közbeeső 400 év alatt végbement. Egyes kutatók véleménye alapján az 11. Szarvas (Keletázsiai Múzeum), XVIII. sz. a nézet alakult ki, hogy keleten a művészet igen lassan fejlődik, szinte stagnál. E megállapítás véleményünk szerint, csak annyiban helytálló, hogy keleten nagymértékben ragaszkodnak a hagyományos, évszázados formákhoz, ugyanakkor azonban igényüknek megfelelően mindig alakítják azokat. Nemcsak a keleti, hanem a nyugati fémművészet fejlődésében is jelentős szerepet játszott az állatfigurák készítése. Az európai formákban gyakran kétségbevonhatatlanul kimutatható az iszlám minta hatása. így például a pisai griff, valamint a legkorábbi szarvasalakú perzsa aquamanile több európai analógiája is ismeretes. Az európai állatalakú víztartókat néha állaton ülő ember alakjában mintázták meg ; az állatok itt általában keleti jellegűek, az emberalakok pedig európai öltözetűek. Rá kell mutatnunk arra is, hogy az európai állatplasztika és aquamanile készítésének virágkora egybeesik a közelkeletiekével : mindkettő a XII—XIII. századra tehető.