Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

Dobrovits Aladár: Az Iparművészeti Múzeum és társintézményei a felszabadulás óta

emlékei összegyűjtése és feldolgozása terén elért eredményeit. Nagyobb mértékben kapcsolódik be Múzeumunk az ásatások útján, a régészet módszereivel feltárt tárgyi emlékanyag gyűjtésébe és tanulmányozásába. Tevékenységünk és gyűjteményeink fentebb vázolt fejlesztésének helyességét igazolja az a körülmény, hogy művességeink múltjának egyes fejezeteiről alkotott felfogásunk ma éppen az ily irányú kutatás, sőt a gyűjteményeinkbe ily úton bekerült darabok alapján nem egy esetben lényegesen megváltozott. Hasonlóképpen igazolja az a körülmény is, hogy nem egy jelentős kiállításunkat — így pl. a Magyar Nemzeti Múzeum 150 éves fennállása alkalmából rendezett, „150 év művessége" kiállítást —• a gyűjtés megváltozott szempontjainak érvényesítése nélkül meg se tudtuk volna rendezni, vagy csak túlnyomórészt dokumentációs anyaggal bemutatni. Elsőrendű feladat volna gyűjteményeink gyarapítása terén a Szovjetunió és a népi demokráciák iparművészetének múltja és jelene tárgyi emlékanyagának felgyűjtése. E tekintetben súlyos hiányaink vannak, sőt a legtöbb esetben az anyag teljesen hiányzik és ezidőszerint szinte áthidalhatatlan akadályok hárulnak elénk. (Kivételt képez a Kínai Népköztársaság iparművészete, erről alább külön szólunk.) Érdekes pl. hogy annak ellenére, hogy a cseh kerámia, üveg, porcelán és textiláruk annak idején nagy mennyiségben kerültek Magyarországba, Múzeumunk gyűjteményei e tekintetben mégis igen hézagos képet mutattak, amelyen csak legutóbb sikerült a nagyrévi Kontsek-gyűjtemény ajándékként való megszerzésével segíteni. Érdekes az is, hogy a fennálló nehézségek ellenére Múzeumunk orosz porcelánanyaga az utóbbi időben nem egy jelentős új szerzeményi darabbal gyarapodott, nem számítva azokat a szintén kiemelkedő darabokat, melyek eddig elhanyagoltan és félreismerten már a Múzeum birtokában voltak, és amelyekről éppen az utolsó évek tudományos kutatása derítette ki orosz eredetüket, nem egy esetben unikum voltukat. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményei a felszabadulás előttihez képest, átlagban megkétszereződtek, egyes részlegekben megháromszorozódtak. Ennek három tényezője van : elsősorban népi demokratikus államunk egyre növekvő támogatása, kormányzatunk intézkedései, melyek a veszélyeztetett műtárgyak Múzeumunkba való juttatását lehetővé teszik és az olyanok, mint az 1952-es Kötelespéldány-rendelet, mely a művészi gyártmányokat szériaszerűen előállító üzemeket mintadarabok átadására kötelezi, a Múzeum kiválasztási joga alapján. (E rendelet kibővítése folyamatban van.) És végül az ajándékok, adományok és áttételek. A magyar múzeumok gyarapodásának a múltban egyik fő tényezője volt a gyűjtők, a magánosok ajándékozási tevékenysége, amely hivatva volt kiegészíteni a nem túlságosan kielégítő, különösen pedig a két világháború közötti időszakban igen-igen megcsappanó állami támogatást. Maga a Nemzeti Múzeum, amelyből az Iparművészeti Múzeum is levált, szintén egy nagyarányú ajándékozásnak köszönhette létrejöttét. Az uralkodó osztály egyes haladó gondolkodású tagjai mellett mindenkor ott találjuk a gyűjtők névsorában az értelmiség kiemelkedő tagjait és az egyszerű dolgozók százait, kik hol egy-egy kiemelkedő, hol egy-egy szerényebb, de nem egyszer tudományos értékben is nagyon jelentős adománnyal gazdagították múzeumainkat. Az Iparművészeti Múzeum történetében sem volt ritka az ajándékozás. E tekintetben elég, ha Ráth György nevére és a hozzáfűződő nagyarányú adományra, a Ráth György Múzeumra hivatkozunk, vagy Hopp Ferencre, akinek az 1919-es Tanácsköztársaság idején történt hatalmas ajándékozása vetette meg a Keletázsiai Művészeti Múzeum