Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben

azok az adott társadalom szépre vonatkozó nézeteinek, az adott szép általános törvényeinek érzékletes kifejezői legyenek, nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az alkotó magáévá tegye ezeket a nézeteket és törvényeket. A szépre vonatkozó általános törvényekből való kiindulás az iparművészeti alkotás folyamatában nem azt jelenti, hogy ezek a törvények az alkotói folyamattól függetlenül, valaki vagy valakik által kinyilatkoztatva, készen rendelkezésre állnak. Az iparművésznek — ha művész — magának kell a művészet eszközeivel az egyesektől az általánosig jutnia, magának kell mélyen és a kor művészeti megismerésének színvonalán megismernie az egyeseket, hogy az adott szépre vonatkozó művészeti általánosítás alkotásának elválaszthatatlan lényegi része lehessen. Az egyeseket művészileg megismerni, a kor művészeti megismerésének színvonalán megismerni csak a konkrét ábrázolással lehet. Az ábrázolás : a művészi forma alakításának legfontosabb módja, mert az ábrázolásban a művész számára közvetlen mérték a valóság, az ábrázolás valóságos tárgya. Ezért az iparművész számára az ábrázolásnak korántsem csak a tárgy díszítésében van szerepe, hanem az ábrázolnitudás — ugyanúgy, mint a képzőművész számára — a valóság konkrét-művészi tanulmányozásának nélkülözhetetlen módja s a tartalom tudatos művészi formában való kifejezésének legfontosabb, legmélyebb stúdiuma. Az, hogy a művész tud-e a kor eszmei-formai színvonalán ábrázolni, azt jelenti: megtudja-e ragadni a kor művészeti megismerési színvonalán a jelenségek között a lényegeset, meg tudja-e. ragadni az események és összefüggések láncolatában a törvényszerűt, ki tudja-e emelni az arculatok sokféleségéből a tipikusát? A realista ábrázolnitudásnak ezek nélkül a kritériumai nélkül nem emelkedhet az iparművészet alkotója az egyesektől az adott szép lényeges vonásainak felismeréséhez és művészi általánosításához, nem lehet képes arra, hogy a specifikusan iparművészeti alkotásban helyesen és gazdagon realizálja az adott szépet, s nem lehet képes arra, hogy alkotásával a társadalom haladó erőinek nézeteit fejezze ki. Az iparművészeti alkotás központi kérdése azonban nem az, hogy a természet és társadalom szépnek értékelt jelenségeit a művész hogyan reprodukálja (koncentrált és tipikus formában), hanem az, hogy ennek az objektíve létező és szubjektíve értékelt természeti és társadalmi szépnek lényeges vonásait tartalmazza, kifejezze, sugározza az ember-alkotta tárgy is. Az adott szépnek ezzel a sajátos megjelenési formájú érzékletességével válik az iparművészeti alkotás tudatigondolati tevékenység megindítójává, esztétikai élmény kiváltójává. Másfelől azzal, hogy a sajátos, művészi alkotófolyamat eredményeként az ember-alkotta tárgyon koncentrált kifejezésre jutnak a valóság szép lényeges vonásai, az emberi alkotó munka eredménye (s ez ismét nemcsak az iparművészeire vonatkozik) nemcsak anyagi mivoltában válik objektíve létezővé, hanem eszmét kifejező érzékletes művészi forma mivoltában a valóság (akkor és ott) lényeges (szép) aspektusának szerves és hangsúlyozott részévé. Kiinduló meghatározásunkban azt a kifejezést használtuk, hogy az iparművészi alkotás az emberi környezetet díszíti. Az eddig elmondottak értelmében a díszítés alatt azt értjük, hogy az iparművészet alkotásai által az ember-alkotta környezet objektíve felveszi azokat a vonásokat, amelyeket az adott társadalom a valóságban szépnek ítél ; az iparművészeti alkotó-folyamat eredményeként a valóság szépségének lényeges vonásai objektivizálódnak az emberi környezetben, az emberi környezet tárgyain. Azt, hogy az emberek magukalkotta tárgyaikat, mint valóságban létezőket, a valóságos szép lényeges vonásainak hordozóivá teszik, különösen jól példázza a népművészet (amelynek elemzésébe ezúttal sajnos nem bocsátkozhatunk) akkor, amikor alkotásait előszeretettel díszíti természeti képekkel, természeti elemekkel, „motívumok-