Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Weiner Mihályné: Beliczay Imre, bábsütőforma-faragó mester

Életét nyomon követve, megismerjük a küszködő művész-vándorlegény, a céh önkényeskedései ellen kiálló fiatal mester, a nemzeti felszabadulásért, majd saját érvényesüléséért keményen harcoló, a magyar iparnak külföldön is dicsőséget hozó iparospolgár alakját. Művészetét boncolva: olyan egyéniség képe alakul ki, aki a népművészet friss hangját hozta magával a vidékről a városba, ,aki nemcsak szóban és írásban, de 'művészetében is magyarul beszélt olyan korban, mikor az uralkodó osztály zöme idegen kultúrában élt, s aki új hangot szólaltatott meg a faragásban, a kor új típusát, a korakapitalizmus városi polgárát ábrázolva. Fellépésekor a pesti bábsütőiparnak már volt bizonyos múltja. A pesti mézeskalácsos céh erőben, jelentőségben ugyan soha nem volt mérhető a pozsonyi, kassai, debreceni nagy mézeskalácsos céhekhez, sőt a budainál is fejletlenebb volt, de ,,Pest és Buda polgárjogot nyert lakosai'* (Illyefalvi összeállítása) alapján megállapítható, hogy 1686 és 1848 között 16 mézeskalácsos-mester nyert polgárjogot Pesten. A legrégibb, névszerint is kinyomozható: Tempel Paul, aki „Felspurg in österreich"-ből jött és 1695-ben lett pesti polgár. (A névvel levéltárainkban többször is találkozunk: 1768-ban Carolus Marian mézeskalácsos-legény Adalbertus és Antonius v. Tempelre hivatkozik, kiknél mesterségét tanulta, megemlíti, hogy ekkor még csak. összesen két mester és egy segéd működött Pesten. Egy Tempel nevű mézeskalácsos még 1819-ben is élt.) A fent említett időszakaszban nagy volt az iparosok bevándorlása külföldről. Jöttek mesterek Cseh- Morva- és Stájerországból, Svájcból — de a 16-ból hét, köztük Beliczay Imre és mestere, Horváth Imre, a magyar vidékről jött a fejlődő Pestre, melynek életében a mézeskalács és a viaszgyertya ekkor még nagy szerepet játszott. Nagy is volt a harc a piacért: a budai Helytartótanács 18-11. évi 18 797 számú rendelete a mézeskaláccsal való házalás tiltásával védi a helyi mestereket. A „Honművész" gyakran ír a körültolongott bábossátorokról „a Szentgellérthegyi népünnepélyen." A XIX. sz. elején a népszerű drámairodalom is feldolgozta naiv hangján a mézeskalácsot, „A mézespogácsás Róza. vagy a Frankfurti vásár 1297-ben" című színműben, melyben „Rózát, mint mézespogácsás leánykát, Déryné asszony, e köz kedveségű színészné játszá . .." (Honművész, 1833. 31. sz.) A hangulatos, idilli képpel azonban nem egyeznek a céhiratok, melyek a mézeskalácsos dolgozók életéről nem a legvidámabb képet festik. Az eddig még nem ismertetett, Mária Terézia által 1764-ben kiadott „Articuli Cehales pro Civibus et Magistris Dulciariis et Ceroplastis in Libera Regia et Civitate Budensi Degentibus", amely melléklete szerint „et Pestienses"-re is vonatkozik — (Orsz. Lt. Htt. Acta Mech. No. 38. 23.) — 17 pontban intézkedik mesterek, segédek és tanoncok jogai és kötelességei felől, valamennyire csökkenti az addig úgy látszik korlátlan kizsákmányolás lehetőségét, korlátozza a „mesterebéd" nagy dorbézolásait és elviselhetetlen költségeit, előírja a vándorlás intézményét, védi a céh munkaképtelenné vált tagjait. Olyan társadalom képét tükrözi, melyben a céh már akadályozta ugyan a szabad fejlődést, de még nyújtott bizonyos védelmet tagjainak, pl. még komolyan vette és kötelességgé tette ezek szakmai képzését. Nagy súlyt helyez a céhtagok vallási életére. A XVIII. századvégi „Puncta privilegianda pro revisione et emendacione" (Főv. Lt. Mise. Nova, 2. cs.) szintén a segédek és tanoncok vallási kötelességei felől intézkedik, eléggé rideg hangon, a legrészletesebb okirat pedig, a Ferdinánd által 1838-