Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Baktay Ervin: Mogul és Rádzsput festmények a Keletázsiai Művészeti Múzeumban

ismét, ezúttal feketével utánahúzták, biztos kézzel megadva a végleges rajzot. A nagyobb művekhez készült kartonokon csak jelezték a színeket, halvány lazurozással. A színezés gazdag és erőteljes. Világító színeket raktak egymás mellé; a tört színek, pl. a bíbor árnyalatai, az ibolyaszínek, csak később, idegen hatásra lépnek fel. Azonban a XVII. század második felében és még inkább a XVIII. században, nyilván a moguloknak dolgozó hindu festők révén, a mogul iskola művein is többnyire a föntebb leírt eljárás, a fehér festékalapon való színezés, fedőfestékek alkalmazása jelenik meg. Ebben az időben már csakugyan egyedül a téma, a kompozíció és kifejezés jellegzetességei különböztetik meg a két iskola műveit. A mogul iskolában kialakult az a szokás, hogy egy-egy művön több festő dolgozott: más készítette az alak képét, olykor külön művész festette az arcot, egy másik a testet, a ruházatot, ismét másik a hátteret, sőt, ha pl. épületek vagy állatok szerepeltek, ezt esetleg megint más festette a képre. Báj a kialakult stílus egyöntetűvé tette a sok kéz munkáját, az ilyen értelemben vett kollektív együttműködéssel üzemszerűvé vált a festmények előállítása, s alig tette lehetővé, hogy egy-egy kivételes művész élményszerűen, töretlen egységgel fejezhesse ki elképzelését. A rádzsput festészet nem alkalmazta ezt az eljárást, s ezért műveiből általában meggyőzőbb életteljesség árad. Alább sorra vesszük a gyűjtemény érdekesebb darabjait: 1. Kiránduló társaság (22. kép). Stílus és perspektíva tekintetében egészen perzsa jellegű. Voltaképpen csak színezett alapon készült rajz, és olyan homályos, hogy a finom vonalak elvesznek a reprodukcióban. Jeliege alapján a XVI. sz. végére tehetnők, de a keret díszítménye és rajzai Dzsehángir gyűjtőmappájának ismert darabjaira emlékeztetnek, a mű tehát a XVII. sz. első negyedében készülhetett. Meg kell jegyeznünk, hogy a kép és a díszítményes keretfoglalat gyakran nem egyidőben készült, és régebbi festmény könnyen kerülhetett későbbi foglalatba. A festmények rendszerint külön lapon készültek és beragasztották a keretdísszel ellátott lapra. 2. Elefántfogás (23. kép). A festmény szintén perzsa jellegű, mint az előbbi rajz, az egymás fölé helyezett emberekkel, állatokkal, sziklákkal és fákkal. A XVII. század elejére tehetjük, bár a keretdísz későbbi stílust, sőt nyugati hatást mutat. Az elefántok ábrázolása eleven, mozgalmas; mozdulataik jó megfigyelésre vallanak, de forrnád?!* izomzatuk rajza már nem a természeti valóságot követi, hanem önkényesen stilizált, sőt szkematizált. A középső elefántcsoportnál ábrázolt emberalakok jellemző mozdulatokkal, keresetlen közvetlenséggel tűnnek ki, de a felül kétoldalt elhelyezett lovasok kevésbé kifejezők, a perzsa miniatúrák szabványos stílusára emlékeztetnek. Ugyanez áll a máskülönben finom, dekoratív hatású tájképi elemekre. A színezés azonban egyszerű és hatásos, a perzsa kolorit harsány színfoltjai nélkül.

11 3. Sáh Dzsehán mogul császár képmása (24: kép). A személy azonossága könynyen megállapítható más mogul festmények alapján. Típusos mogul arckép. A mogul uralkodókat mindig dicsfénnyel ábrázolták, s a balkezükben többnyire virágot tartanak. A virág itt elmosódott. Ez az elem régi perzsa képmásokon gyakori, de indiai eredetű is lehet, mert pl. az adzsantai faltéstményeken a Bodhiszattva-ábrázolások szintén virágot — ez esetben lótuszt — tartanak a kezükben. A biztos kézzel, nagy rutinnal rajzolt arcvonások jellemzőek, a hasonlatosság jó. Megfigyelhető a formák kidomborítása halvány tónusú árnyékolással. Az alak a jellegzetes kötésű mogul 11 Színes, de sajnos, nem kielégítő reprodukcióban közölte Homér Lajos. id. m. III tábla.