Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Weiner Mihályné: Beliczay Imre, bábsütőforma-faragó mester

pontos és tiszta, nagy díszítő kedvvel, józan, kiegyensúlyozott komponálóés arányérzékkel fejleszti tovább a konvencionális alapformát, amit rendszerint választ. Munkáit évszámmal nem jelezte, így ezek időbeli sorrendje nem állapítható meg bizonyossággal. A legkedveltebb nyúl-, tyúk-, bölcső stb. formákat, melyek különösebb egyéni vonásokat nem mutatnak, nyilván vándoréveiben faragta megrendelésre, hogy eltarthassa magát. A nagy gonddal, szeretettel, sok részlettel kiképzett, az Iparművészeti Múzeumban lévő nagy lovas huszárt azonban biztosan saját használatára faragta. Ott is maradt az üzletben, melynek jelenlegi vezetője ajándékozta 1952-ben az Iparművészeti Múzeumnak. Ennek részleteiben bármilyen egyéni díszítő fantázia nyilvánul is meg, egészében még a népi faragóművészetben általánosan elfogadott konvenció keretei között marad. Megfigyelhetjük rajta az elnyújtott margarétát, a szögletes rózsát, a nyereg jellemző, más munkáin is fellelhető, elől íves, hátul csúcsosan kiszögelő formáját. Az egyéniségnek ezeken az apró jelein kívül azonban a faragásban nincsenek véletlenek. Emberi és állati alak arányai, a síkszerű ábrázolás sima és díszes felületeinek váltakozása és egymáshoz való viszonya, az öltözék és lószerszám apró járulékainak változatos részletezése nem újak. Ezekben a nagy határozottsággal kialakult helyi ízlés érvényesült. A tradíció egyébként akkor még nem volt nagyon régi: az első magyarországi lovashuszár-ábrázolások a XVIII. század második felében jelennek meg és elődeikkel, a XVII—XVIII. századi bajor és osztrák mézeskalácslovas-ábrázolásokkal szemben hamarosan megjelentek a helyi változatok, melyeken az egyik karcsú lábát mindig emelő, ívelt nyakú, kicsi fejű ló rajza jobban emlékeztet a gorogyeci fafestés múltjából ismert kecses paripákra, mint a nehézkes és cifra németekre. A ruházat összeállítása nem mutat uniformisszabályokban járatos művészre. Elemei inkább az akkori úri viseletre, részben pedig régi viseletelemekre emlékeztetnek. Kardja pl. úgynevezett jurátus-szablya (a pozsonyi országgyűlés óta divatos civilviselet). A huszár ruházata az ütőfákon gyakran változik, a divathoz alkalmazkodik, mélyebb jellegzetessége a szóbanforgó darabnak azonban népművészetünk kevés figurális elemével, elsősorban pásztorfaragások primitíven rajzolt emberalakjaival való felfogásbeli rokonsága. Környezete életének realista megfigyelésére mutat a Veszprémi Bakonyi Múzeumban levő polgárfigura, és hogy a művészt elragadta díszítő kedve és a valóságnál kissé jobban kicifrázta egyes részleteit, ez különösen kedves, provinciális, majdnem népművészeti ízt kölcsönöz a városi figurának. Itt a faragó új útra lépett. Kora szabadabb szemlélete szabadabb témaválasztást, ez pedig szabadabb művészi látást alakított ki. A merev frontális ábrázolás pl. valamikor támasz volt, de idővel mankóvá vált, a fejlődő realista szemlélet eldobta és megállt a maga lábán. Ez volt az ütő fafaragás második nagy felvirágzása. Magyarországon ezen a stíluson belül is mutatkoznak más-más helyi jellegzetességek, Veszprémben, Keszthelyen, Sopron környékén, Debrecenben, Békésben stb., de valamennyire jellemző a világi téma s a környezet szabad megfigyelése. Beliczay Imre figurája a ,,városi" műfaj keretébe tartozik. Feltételezett előképe nem metszet vagy érem, hanem talán divatkép lehetett, mely szintén közelebb állt az élethez, mint a XVIII. századi ütőfák